The New Guy

Tizenhatodik fejezet

Nem nagyon értettem, hogy Mikael miről is beszélt tulajdonképpen, de ahogy néztem Sonya annál inkább képben volt.

- Úgy érted, hogy most azonnal? - kerekedett el a szeme, bár próbálta magát tartani, hogy ne tűnjön fel nekem mennyire nagy feladat ez.

- Muszáj. A társa bajban van, és az igazgatónő nem tudom mikor küld érte embereket. Oda kell mennünk. A kocsiban meg tudod neki tanítani? Valahol a szülei háza környékén lehet Camille, de ha van egy csepp esze, már elment onnan. Csak ő találhatja meg. - Sonya meggyőződéssel bólintott, és a két szerelmes elindult az ajtó felé. A nő felkapott egy kabátot a fogasról, míg a dampyr megkereste a slusszkulcsot a szekrényen. Tökéletes összhangban mozogtak, mintha fejben közben mindent megtárgyaltak volna. A mora intett, hogy kövessem őket, és kiléptünk az ajtón. Már elkezdett világosodni, a nap már feltűnt a horizonton, és arany színnel árasztotta el a környéket. A vámpírra néztem, akinek arcán csak egy enyhe undor tükröződött, de nem úgy tűnt mint aki abban a pillanatban el akar hamvadni. Erre eszembe jutottak Mikael szavai, amiket bár félig az álom bódulatában, de mégis tökéletesen hallottam. A morák valamennyire bírják a napfényt, habár nem úgy mint egy ember.
A fekete kocsi, amibe beszálltunk jó nagy volt, és az ablakai be vpltak festve feketére, hogy minél kevesebb napfény jusson be. Praktikus megoldás volt a maga furcsa módján. Sonya és én a hátsó részre szálltunk, Mikael pedig a sofőr helyére ült be. A motor egy hangos bömböléssel jelezte, hogy készen áll az indulásra, és már mentünk is a kapu felé. Ott néhány testőr állt. Ahogy néztem mindegyik szemében leplezett tisztelet bújt meg Mikael iránt. Beszéltek pár sort, ami arról szólt, hogy mégis hová megy, a dampyr pedig szépen kikerülte azt a részt, ahol az engedélyről kérdezték. És mégis szemet hunytak felette. Elgondolkodtatott, hogy a férfi vajon mit tett, hogy az a többi fajtársa ennyire szereti.
Végül a kocsi kigördült a varázsvédelmen kívülre. Abban a pillanatban Sonya megfogta a kezemet. Az eddigi feszültség elszállt belőlem, és valami pozitív érzés kúszott a lelkembe. Akaratlanul is elmosolyodtam. Mióta bekerültem ebbe az őrült világba, éreztem, hogy valami sötét leng körül. És most, mintha felszívódott volna.
- Meg kell találnunk Camillet. - jelentette ki komolyan, mire bólintottam. - Nagyon kell koncentrálnod és figyelned arra, amit most mondani fogok. Képzeld el Camillet. Próbálj meg ellazulni, és hagyd, hogy belecsusszanj az elméjébe. Eggyé kell vele válnod. Csak akarnod kell, és megtörténik. - mondta. Nagy levegőt vettem, és lehunytam a szemem. Próbáltam ellazulni. Sonya kezét éreztem a vállamon, amitől az első percben megfeszültem, majf az izmaim elernyedtek. Kedves, lágy hangja folyamatosan duruzsolt a fülembe, én pedig elképzeltem, ahogy barátnőm elmélyébe csusszanok. És talán én lepődtem meg legjobban amikor sikerült. Éreztem, hogy már más érzelmek vesznek körül. Kétségbeesés, félelem, gyász. Sok sötétség, amik az emberi agyat annyira leterhelik, hogy nem képes rendesen gondolkodni.
- Még mindig a házban van. - jelentettem ki, bár hangomat csak nagyon távolról hallottam. Éreztem, ahogy az autó gyorsabbra válltott a fenekem alatt, de azt is, ahogy Camille reszketegen felállt. Furcsa érzés volt ez a kettősség. Hogy egyik oldalról valami folyamatosan nyugtatott, míg másikról valami keserűség áradt. Elképzeltem, ahogy a Sonyából belém áramló béke tovább száll Camilleba. És megtörtént. A fejemben éreztem, ahogy a lány már feltudja fogni a körülötte történő dolgokat, és hogy máris kényszert érez arra, hogy továbbálljon. És ezt is tette. Felállt, és egyenesen a reggeli napsütésbe sétált.
- Elmegy! - kiálltottam fel. Félig félelmemben hogy elveszítem, félig pedig megnyugodva.
- Merre megy? - hallottam az ismerős férfi hangot. A képek a szemem előtt úgy mentek, ahogy a lány nézte, csak irányokat tudtam volna mondani, de azzal nem.mentek volna sokra. Ha ott lettünk volna már, eltudtam volna irányítani Mikaelt arra, de így nehéz volt. Újabbat, és újabbat fordult, közben végig hátrafelé lesett, hogy követik-e. Egyik alkalommal ránézett az utcatáblára, én pedig azonnal továbbadtam az információt. Sokáig mentünk, ahogy Camille is. Végül már teljesen kikészült a napsütéstől, ami folyamatossan érte, és betért egy kávézóba. A nevét is láttam.
- Bement a Luke's Caffee-ba. Valamerre a... - próbáltam visszaemlékezni az utolsó feliratra, amit láttam, de egyszerűen nem akart sikerülni.
- Tudom hol van. - sziszegte a férfi. Ideges volt, amit nem csodáltam.
- Mennyi idő még amíg odaérünk? - kérdeztem.
- Már csak fél óra. Ki kell bírnia. - éreztem a kocsiban uralkodó feszültséget is, ami egyezett a Camille-ban érezhetővel. Úgy éreztem már nem bírom sokáig, ki fog törni belőlem. Újabb megnyugtató löket, br már sokkal gyengébben. Tudtam, hogy Sonya teszi, és azt is, hogy ő is kezd kimerülni. De még nem adhattuk fel.