The New Guy

Tizenharmadik Fejezet

Egy nagy kört futottam, és kissé kifulladva kezdtem apró köröket járkálni, hogy a légzésemet szabályozni tudjam. Volt még tíz percem az óráig, addig lehűtöttem magam egy kis vízzel, és már mentem is. A terembe lépve sokan néztek még rám furcsán, de Dash rögtön egy meleg mosollyal köszöntöttem, amiért én hálás voltam neki. Mellé léptem.

- Tudod, ma sokkal jobban úgy tűnik, mintha közénk való lennél.... - méregetett - Biztos az teszi, hogy nem farmerban vagy - heccelt. Én csak megingattam a fejem, és a tanárra néztem, aki akkor lépett be.

- Ma is kettesével fogtok dolgozni, most elmondom ki kivel lesz. - jelentette be. - Collin Frank Annelie Shepperddel, Dash Anderson Stephen Line-nel, Segan Minor Carter Morgennel.... - ahogy meghallottam a nevem, felkaptam a fejem. Körbenéztem, és csak egy szempár meredt rám ördögien. Szinte biztos voltam benne, hogy ő a csapattársam, ezért oda is sétáltam hozzá.

- Hát, akkor hova menjünk? - kérdeztem, körbelesve, hogy van-e szabad folt valahol körülöttünk.

- Oda menjünk. - parancsolta, és már el is indult meg sem várva. Már az sem tetszett, ahogy rám nézett, de ismeretségünk minden egyes pillanatában csak még nagyobb ellenszenvet érzek iránta. Pedig nem mondhatnám, hogy régi ismerősök vagyunk.

- Védekezz! - adta ki az újabb utasítást

- Mi? - de mielőtt bármi mást tehettem volna, vagy mondhattam volna, nekem rontott, és pillanatokon belül a földön kötöttem ki.

- Mindig légy résen. Nem érhet semmi meglepetésként. Késznek kell lenned. - jelentette ki, én pedig értetlenkedve néztem fel rá. - Állj fel, és próbáljuk újra. - rögtön a lábamra álltam, és felvettem az alap pozíciót, amit tegnap tanultam. Csak a tegnapi dolgokból és a filmes élményeimből tudtam meríteni, így elég csöppnyi esélyem volt, hogy bármit is elérjek.

Újra támadott, én pedig védtem, csakhogy olyan masszívan jött nekem, hogy kiestem az egyensúlyomból, és ő ezt ki is használta. Elgáncsolt, és hátrazuhantam. A hátam már most is úgy sajgott, mintha baseballütővel vertek volna rá.

- Mindig a lehető leggyorsabban szerezd vissza az egyensúlyod, ha netán elvesztenéd. - és így ment ez az elkövetkezendő egy órában. Folyton a földön kötöttem ki, aztán amikor végre felálltam volna, a srác egy pillanat múlva megint visszaküldött. Amikor egyszer megjegyeztem, hogy talán egy kicsit kíméletesebb is lehetne, rögtön rávágta, hogy a strigák sem lennének kíméletesek, szóval inkább csak hallgattam, és tűrtem.

Óra végére úgy kellett felkanalaznom magam a földről, de legalább már egész jó viszonyban lettünk. Minden porcikám sajgott, és semmi mást nem akartam, mint egy gőzölgő kávét és egy jó könyvet. De sajnos ez nem jöhetett össze, mert mennünk kellett a következő órára.

A következő három órát elég jól bírtam, aztán lementem a kantinba, de ahogy néztem túl sokan voltak, így azzal a lendülettel ki is mentem. Nem akartam, hogy az előző napi események megismétlődjenek. Vártam egy negyed órát, és újra visszamentem, amikor már csak kevesebb mint fél óra volt az ebédszünetből. Akkor már csak páran lézengtek be, így egy kicsit nyugodtabban mentem beljebb. Már elég régen ettem, így igazából nem kívántam semmit enni, mert csak úgy éreztem rosszul lennék tőle. Az első harapásoknál pedig egyenesen csikart a hasam, alig akarta befogadni a táplálékot. De nem hagytam annyiban, és egy egész kenyeret megettem hússal. Szinte kötelességemnek éreztem, hiszen egész nap edzettem, és kellett az energia.

Az után a morákkal voltak összevonva az óráim. Félve mentem be, és csak leültem az egyik sarokba, és próbáltam láthatatlan lenni, de persze ez elég nehéz volt. Szinte rögtön odalépett hozzám egy nyurga, sápadt srác, és a fülembe suttogott.

- Érzem rajtad a félelem szagát. Édes, mint ahogy a véred is az lehet. - nyalta meg a felső ajkát, bennem pedig megállt az ütő. Próbáltam olyan messze húzódni tőle, amennyire csak tudtam, mire egy hörgő, gonosz röhögést hallatott. Ha komolyan ezek a jófiúk, akkor én soha nem akarok strigákkal összefutni. Szerencsére a tanár pont jókor jött, így nem tudtam újabb szörnyű szituációba keveredni. Annyira hiányoztak az egyetemi barátaim, pláne Camille. De egyenlőre fogalmam sem volt, hogy vehetném fel vele a kapcsolatot. Valahogy nem hittem, hogy az internettel olyan szoros lenne a kapcsolata.

Szerencsére az ottani oktató kibírta anélkül, hogy csúfosan megalázott volna, és az egész délután elég zökkenőmentesen ment az eddigiekhez képest. Órák után pedig közös órám volt Mikaellel. Féltem, hogy még haragszik rám, de amikor az ajtóban megjelent, csak egy félmosolyt küldött felém, és tudtam, hogy minden okés köztünk.

- Nah, állj be pozícióba. - utasított, mire én megtettem, amennyire tudtam. Ő pedig elkezdte az okításomat. Mindent elmagyarázott, hogy hogyan és miként csináljak, ütéseket gyakoroltatott velem, én pedig élveztem az egészet. Igaz, hogy fárasztó volt, de élvezhető. Mikaellel könnyebb volt megértetnem magam, mint bármelyik másik vámpírfélével. És épp ezért tudtam magamban konstatálni, hogy a nap sikeres volt.

Hello drágáim! Nem akarom sokáig koptatni tovább a billentyűket, csak annyi, hogy remélem tetszett a rész, és fantasztikusak vagytok, mert lassan már megvan az 550. kattintás is (egész pontosan 3 hiányzik hozzá), és már az 50 csillagon is túl vagyunk. Köszönöm, hogy olvastok, ti vagytok a legjobbak ❤