The New Guy

Tizenegyedik fejezet

Az arcomon először megdöbbenés jelent meg, aztán pedig átvette a helyét a színtiszta gyűlölet. Megkeményítettem az arcizmaim, és szinte sziszegve kérdeztem.

- Mit keresel itt? - erre csak mocskos, gúnyos mosolyra húzta a száját. Kirázott tőle a hideg.

- Ez egy erdő, ami a suli körül van. Miért ne lehetnék itt? - az érvelés jogos volt, én mégis felhúztam magam rajta.

- Akkor mit akarsz tőlem? - néztem rá gyanakvóan, mert az ebédlős jelenet után nem tudtam elképzelni semmi jót sem.

- Miért akarnék tőled bármit is? - nézett rám, de én nem engedtem a dacos arcomból, mire megvonta a vállát. - Talán csak meg akarlak ismerni. - lépett egy lépést előre, de amikor rájött, hogy ezzel majdnem kilépett a napra, gyorsan visszahúzódott.

- Hogy tudtál idáig eljönni, ha meghaltok....mármint elpusztultok, mert ugyebár nem éltek, a napon? - kérdeztem meg, mert a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a gyanakvásom. Mégis itt kell majd élnem egy jó ideig, legalább meg akarom érteni a szabályokat, amik ezeket a vámpírokat kordában tartják.

- Mi kitudunk menni a napra, csak a strigák nem. Persze ránk is ártalmas, de kis mértékben el tudjuk viselni. - jelent meg egy halvány vigyor az arcán, aztán átváltotta a helyét valami más - Jajj, milyen illetlen vagyok, még a nevem sem tudod. Lucas vagyok. Lucas Badica vagyok. Az egyik uralkodó vérvonal tagja. - villantott rám, egy szerinte megnyerő mosolyt.

- A minek a mije? - néztem rá, mint birka arra a bizonyosra.

- Tizenkét uralkodócsalád van a moráknál, ők hozzák a törvényeket. Jobb lesz, ha belejössz ezekbe a dolgokba ember! - szólt, és esküdni mertem volna, hogy ahogy kimondta az ember szót, máris piszkosabb lettem. Valahogy undorodtam tőle.

- Jah, kösz a tippet. - fordultam volna el, de ő megszólalt.

- Figyelj, sajnálom ami az ebédlőbe történt. Csak még új ez a helyzet. Eddig etetőkön kívül nem járt itt ember. - szólt olyan lágyan, ahogy csak tudott.

- Kik azok az etetők? - kérdeztem meg, bár gondoltam, hogy nem kéne.

- Vámpírok vagyunk, nem gondolhatod, hogy nem iszunk vért - nevetett ki. Mellesleg teljesen jogosan. Bennem pedig meghűlt a vér. Szóval itt csak olyan emberek vannak, akik ezeket a lényeket etetik?

- Elraboltátok őket? Fogva tartjátok? - az arcomról biztosan leolvasható volt a rémület.

- Dehogy! Nem vagyunk szadisták....önként jönnek. - eddig egész okosnak tartottam magam, hiszen mégis csak egyetemre járok...jártam, de ezt egyszerűen nem tudta felfogni az agyam. Miért akarja valaki, hogy úgy kezeljék, mint egy élő vérzsákot? Ennek semmi értelme nem volt.

Lucas mélybarna szeme kíváncsiságról tanúskodott ahogy rám nézett. Kicsit félrefordította a fejét, amitől egészen aranyosnak tűnt. Kicsit ártalmatlannak.Mint a gyerekek, akik nem értik a felnőttek beszélgetését.

~ Meg akar fejteni. ~ döbbentem rá. Talán tényleg én érdekeltem.

- Carter. - szólaltam meg, mire értetlenül nézett rám. - A nevem Carter. - erre elmosolyodott. Szinte láttam, ahogy átfut az agyán, hogy tényleg engedtem.

- Nem akarsz inkább visszamenni a suliba? - kérdezte, én pedig láttam rajta, hogy próbálja tartani magát, de a nap miatt tényleg elég rosszul van, ezért bólintottam, és együtt elindultunk vissza az iskolába. Hihetetlen, hogy pár perc beszélgetés mire képes. Biztos voltam benne, hogy én soha többé nem fogok szóba állni ezzel a morával, erre most barátságosan sétálgatunk fel-alá az erdőben, és társalgunk. Próbálom elnyomni a vészharagot az agyam egyik hátsó zugában, amelyik állandóan azért kiállt, hogy menjek minél távolabb, és hogy ez az egész nem normális.