The New Guy

Tizedik fejezet

Mikael és én együtt edzettünk egy órán keresztül, és az még jobban kikészített, mint amikor Dash-t próbáltam megütni. Úgy éreztem, hogy a testem már nem fog tudni elviselni több fájdalmat, de még csak mozgást sem. Az izmaim mindenhol zsibbadtak a megerőltetéstől. Szerencsére ez után az ebédszünet következett, de bárhogy próbáltam rávenni a férfit, nem sikerült rávennem, hogy kísérjen el. Az indoka pedig egyszerű volt. Neki máshol van az ebédje, a többi testőrrel együtt. 

Nagy nehezen végre megtaláltam az ebédlőt, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Csakhogy minden szempár rögtön rám szegeződött, és elnémultak. Rögtön megtorpantam, de miután leküzdöttem a kezdeti sokkot, tovább haladtam a pult felé. Hallottam, ahogy a hátam mögött többen is összesúgnak, de még mindig elég halk volt az egész helyiség. A hátamon éreztem a pillantásokat, és tudtam, hogy minden rezdülésemet megjegyzik. 

- Tűnj el ember! - kiáltott fel valaki a hátam mögött. Kezem a levegőben megdermedt, ahogy a tányérért nyúltam volna. De aztán folytattam a cselekvést, és csak a tálcával együtt fordultam meg. Körbenéztem, hogy vajon hova ülhetek le, de csak sápadt, ismeretlen arcok néztek vissza rám. Mind karcsú volt, és halvány. Néhol itt-ott előfordultak dampyrok is, de őket sem ismertem. Elindultam volna feléjük, de ők lassan a fejüket rázták, nem akarták hogy oda menjek. Végül egy olyan asztalt szemeltem ki, ahol csak kevesen ültek, de amint odatettem volna a tálcám, csak pökhendi arccal rám néztek, és megkérdezték.

 - Mit akarsz itt? 

 - Csak meg szeretnék ebédelni. Ennyi az egész! - válaszoltam, és tovább mozdultam volna, de valaki megállította a karomat. 

 - Jobban jársz, ha elhúzol innen! - nézett rám gyűlölettel a szemében a mora srác. 

- Te most fenyegetsz? - vontam fel a szemöldököm, mire rám mosolygott úgy, hogy kivillantotta agyarait.

- Veheted annak is - nézett rám kihívóan. Életemben először pillantottam meg azokat a fogakat, melyek emberek bőrét szúrták át nap mint nap. Undorodtam tőle, és féltem is. Minél távolabb akartam kerülni tőlük, így letettem a tálcám az asztalra, és kiviharzottam a teremből. Amennyire gyorsan csak tudtam, kimenekültem az egész épületből, hogy újra a szobám négy fala között lehessek.

Mikor végre felértem, becsuktam az ajtót, és nekidőltem. Egészen addig nem is vettem észre, hogy a feszültségtől bent tartottam a levegőmet. Megvártam, míg kicsit lenyugszom, és kiszáll belőlem a maradék adrenalin is. Aztán rádőltem az ágyra, és elnyúltam rajta. Az álom szinte azonnal elnyomott. 

Egy épület tetején álltam, és alattam ott húzódott egész New York. Az utca zsongott a sétáló emberektől és a dudáló kocsiktól. A nagy felhőkarcolók üvegei megtörték a naplemente fényét, és narancssárgás fénnyel borították be a várost. Gyönyörű volt a maga módján. Rajtam egyszerű sötét top volt egy farmerrel párosítva. Semmi csilingelő ékszer, vagy bizsu. A talpamat karcolta a hideg beton, de nem zavart. Leültem az épület sarkára, és lelógottam a lábam. Akár le is ugorhattam volna, de féltem, hogy felébrednék. 

Az idilli képet egy nagy fekete folt zavarta meg, ami a fejem fölött kezdett el terjedni. Olyan rossz érzést keltett bennem, és legszívesebben úgy tettem volna mintha ott sem lenne. De e mellett vonzott is. Mintha kötelességemnek éreztem volna, hogy megérintsem. Felálltam, hogy közelebb legyek hozzá, szerettem volna jobban megnézni magamnak. Ahogy kinyúltam felé, a kezem hirtelen egybeolvadt vele, és beszippantottam a bőrömön keresztül. 

Átjárt egyfajta rothadó érzés. Düh, elégedetlenség és féltékenység járta át, egészen a szívéig hatolt. A szép világ pedig eltűnt. Helyette egyfajta apokaliptikus kép vette át a helyét. Az eső szakadt, az emberek őrült módjára futottak, és fellökték a másikat, ha taxira volt szükségük. Nyomban eszeveszettség lett úrrá. Mintha az emberek tényleg csak állatok lennének, és nem tudnának többet annál. Én pedig elégedetten figyeltem az egyre lejjebb süllyedő emberiséget. Akartam, hogy az legyen a sorsa.

Hirtelen az ágyamban találtam magam. A nap már kezdett felkelni, én pedig verejtékben úsztam. De bennem még mindig ott volt az a fojtogató, múlni nem akaró érzés. Csontjaim szinte szét akartak robbanni, izmaim pedig szétpattanni a tegnapi edzéstől, de ahelyett hogy visszaaludtam volna, az járt a fejemben, hogy megakarom keresni azt a morát aki tegnap szórakozott velem, és behúzok neki egyet. Égett a tenyerem attól, hogy megadjam neki, az agyam is csak a testi erőszakra tudott gondolni. Kirohantam az épületből, és bevetettem magam az erdő sűrűjébe. Sokáig rohantam, míg nem kiszakadt belőlem a feszültség, és egy óriásit kiáltottam a semmibe. Térdre estem, és lihegtem a megerőltetéstől. Szemembe könny gyűlt, és úgy éreztem, hogy újra elhagyott minden erőm. Elfeküdtem a földön, és csak bámultam magam fölött az eget. Megnyugtató volt.

Nem tudom mennyi ideig lehettem ott, amikor meghallottam valamit a közelből. Mintha egy faág reccsent volna meg. Azonnal felültem, és körbenéztem, de nem láttam senkit. Aztán újra. 

- Ki van ott? - kérdeztem a semmitől, és reméltem, hogy nem remegett meg közben a hangom. Már fel is álltam, és egész testemben megfeszültem. Felkészültem arra is, ha meg kéne védenem magamat. De egy mora srác lépett ki a fa mögül. Pontosabban az a srác, aki ebédnél is ott volt.