The New Guy

Tizenötödik fejezet

Egy ideig csak egymás mellett álltunk, és nem mondtunk semmit. Az udvaron voltunk, egy fa alatt. Ő nekidőlt a törzsnek, én pedig előtte járkáltam ide-oda. Vártam, hogy megszólaljon, de éreztem, hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni. Lépnem kellett.
- Elmondanád, hogy mi ez az egész? - ő rám nézett, de nem mondott semmit. A másodpercek súlyosan telepedtek ránk. De nem tettem semmit. Azt akartam, hogy ő tegyen. Bármit. 
Kisöpörte barna hullámos haját az arcából, és megragadta a csuklómat. - Ideje, hogy bemutassalak valakinek. - és ennyivel húzott maga után. A sulinak olyan részeire vándoroltunk, ahol addig még nem jártam, így megint egyfajta elveszettség lett úrrá rajtam. - Még nem akartam megtenni, de úgy érzem, hogy most muszáj lesz. - olyan volt, mintha valami kuriózumot, valakit olyant akar megmutatni, akinek nagyobb jelentősége van itt, mint bárkinek. Lappangó rossz érzés fogott el, de elnyomtam magamban, hiszen nem hittem, hogy Mikael bármit is készül tenni elennem. Ő volt az, aki átsegített eddig mindennel. Bíztam benne, és ez még az sejtelmeimet is felülmúlta. 
Már egy ideje elvesztettem, hogy hol vagyunk, egyszer csak egy kék háznál kötöttünk ki. Körülötte mindenhol este nyíló virágot borították be a helyet. Gyönyörű hely volt, fehér ajtóval, aranyos kis terasszal, ahová ki lehet ülni. Olyan mint egy álomban. Mikael pedig gyakorlott mozdulatokkal lépett fel a lépcsőkön az ajtóhoz, és kopogás nélkül benyitott.
- Drágám itthon vagy? - kérdezte. Hangja olyan lágy és szeretetteljes volt, amit még sohasem hallottam tőle. Belülről valakinek a hangja szűrődött ki, de én nem értettem. De a férfi arcára kiülő vigyorból arra következtettem, hogy ő viszont igen. Ezek a vámpírok már csak ilyenek... - Hoztam valakit. - jelentette be, mintha csak most jött volna rá, hogy én is ott vagyok. Erre léptek zaját hallottam, amik egy vörösesbarna hajú nőtől származtak. Arcán mosollyal jelent meg a szobaküszöbön. 
- Szia! Sonya Tanner vagyok. - nyújtotta a kezét barátságosan. Rögtön kiszúrtam, hogy az ő bőre is milyen fehér, alkata vékony és magas is volt. Az itt töltött két hét során rájöttem, hogy ezen a helyen csak háromféle faj fordul elő. Az etetők, de ők a helyükön kívül nem mennek másmerre bódultságuk miatt, a dampyrok, akik csak félig vámpírok, ők edzettek, alacsonyabbak és normális a bőrszínük. És persze a morák mint az előttem álló nő is. Könnyű volt kiszámítanom, viszont ahogy észrevettem mindenki a saját társával érintkezik. Ők ketten viszont egy dampyr-mora páros, akik ráadásul itt élnek az iskolánál. Furcsa. 
- Carter Morgen. - ráztam meg, és rögtön valami furcsa érzés kerített hatalmába. Megnyugtató, mintha hazaérkeztem volna. A feszültség ami addig bennem volt egyszerre elszállt. Egyszerre volt megnyugtató és hátborzongató. 
A nő mindentudó szemmel nézett végig rajta, aztán Mikaelhez fordult. - Miért jöttetek? 
- Meg kell tanítanod neki hogy kell összekapcsolódnia Camille-lal. 

Sajnálom, hogy már egy jó ideje nem volt rész, és hogy ez is rövidkére sikeredett. Remélem mostantól beállnak valamilyen rendszerbe a napjaim, hogy könnyebb legyen a részt hoznom. Minden rajongómnak köszönöm, aki kitart mellettem ilyenkor is. Imádlak titeket!