The New Guy

Tizennegyedik fejezet

A következő egy hét elég eseménytelenül telt. Még mindig nem barátkozott meg velem mindegyik vámpír, de azért úgy tűnt, hogy nincs veszve minden.
Lucassal többször is találkozgattam az erdőben. Az volt a mi helyünk. Azt mondta, hogy azért nem vállalja fel a barátságunkat, mert félt a reakcióktól. És ezt meg is értettem az első napokon alapulva.
Az edzéseken egyre jobb voltam. Igaz, hogy amikor arra került sor, hogy egy dampír ellen menjek, akkor csúfos vereséget szenvedtem, de az alapokat már lefektettük Mikaellel. Most is ott voltunk. Már majdnem vége volt a külön edzésemnek, amikor furcsa érzés lett rajtam úrrá. Ezt éreztem akkor is, amikor a vámpírok egyik tanácstermében ültem Rose-zal, és akkor is, amikor alvás előtt voltam. Egyszerűen beszippantott, és hirtelen már nem is azt láttam magam körül, amit kellett volna, hanem egy összerombolt előszobát. Dulakodás nyomait is felfedeztem, a sarokban pedig egy vércsíkot. Éreztem, hogy akinek a fejében vagyok, az nagyon feldúlt, és fél. Féltette a saját életét, és másét is. Szorongott, és a sírás környékezte. Nem akartam ott lenni. Minden erőmmel azon voltam, hogy kicsusszanjak a fejéből. Úgy éreztem, mintha fejben elkezdenék kapálódzni csak hogy végre ne ott legyek. És sikerült. Először sikerült magamtól is kijönnöm.

Mikael már ott volt előttem, és aggódva vizslatta az arcomat. - Mi történt? - kérdezte, én viszont nem szóltam semmit. Fogalmam sem volt arról, hogy mi is történt valójában abban a két percben amíg amott voltam. Már azon is gondolkoztam, hogy biztos csak beképzeltem a dolgot, és éppen elhárítottam volna kérdést, de Mikael nekem szegezett egy újabbat. - Ott voltál ugye? Camille fejében... - erre egy aprót biccentettem, bár nem voltam biztos benne, hogy ez komolyan igaz. Végül is hogy lehettem volna ott valaki fejében, aki több ezer mérföldre van tőlem.
- Mondj el mindent, amit láttál! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem volt választásom.
- Hát...egy házat láttam. -kezdtem - minden olyan... Úgy nézett ki, mintha kirabolták volna, csak volt ott egy vérfolt is. És félt.
- De még élt? - kérdezte.
- Minden bizonnyal...- mondtam, mivel ez egy elég hülye kérdés volt. De ő meg sem várta a választ, már rohant ki az épületből. Futnom kellett, hogy utolérjem, és már előre láttam hova igyekszik. Az igazgatóhoz.
Egyenesen berontott a helyiségbe.
- Igazgatónő, a Conta család veszélyben van. Bizonyítékom van rá! Beszélni kell az udvarral, és utánanézni Camillenak. - lépett fel magabiztosan, és én teljes mértékben elhittem neki, hogy tényleg ez a legfontosabb most. De Kirova nem volt olyan mint én.
- Ugyan mi okunk lenne rá? Camille Conta éppen a szüleivel találkozik. Testőrök felügyeletével. - nézett rá jelentőségteljesen.
- Igazgatónő, emlékszik még milyen az árnyékcsókolta kapcsolat? Camille és Carter össze vannak kötve. - magyarázta, bár a hangja inkább volt sürgető, mint közlő.
Kirova egy ideig engem nézett, holott én azt sem tudtam, hogy miről van szó. Hogy lehetne egyáltalán igaz ez az egész. Már egy hete itt vagyok, de még mindig nehéz elhinni ezt az egészet.
Aztán az asztal mögött ülő felkapta a telefont, és tárcsázni kezdett. Egy rövid beszélgetés - amiből semmit nem értettem -, és letette. - Rá fognak nézni a családra, de semmi biztosat nem tudnak még. - közölte.
- Köszönöm igazgatónő - szólt Mikael, és már kifelé is terelt az ajtón. Én meg nem értettem semmit, csak hagytam hogy bábként vezessenek.