The New Guy

Tizenhetedik fejezet

Az út elkövetkezendő perceit végig hasgörccsel, és tele idegességgel ültem végig az autó hátsó részében. Sonya végig segített, hogy kapcsolatban tudjak maradni Camille-lel, bár ezt a folyta telepátiát még mindig nem teljesen értettem. A belőle, és a kocsi légteréből áradó feszültségbe egyszerűen úgy éreztem, hogy belefulladok. Végül megérkeztünk a kávézóhoz, én meg azonnal pattantam volna ki az autóból. De megakadályozott valami. És ez az, hogy nem stimmelt egy dolog. Mikael nem a parkolóban állt meg, hanem közvetlenül a bolt előtt.

- Te nem jössz? - kérdeztem tőle, bár Sonya már a hely bejárata felé tartott. Úgy tűnt őt egyáltalán nem hatja meg, hogy a férje hová megy, és hová nem.

- Nem, én elmegyek, megnézem mi a helyzet Camille szüleivel, és mentem a menthetőt. Ti maradjatok itt. És Carter. Most te vagy az egyetlen testőr itt. A te felelősséged mindkét mora élete. - hangsúlyozta ki, mire én határozottan bólintottam, és Sonya után vettem az utam.

Beléptem az épületbe, és egy takaros kis helységben találtam magam. Talán ha öten lehettek bent, igazán nem sokan. A pultnál finomnak kinéző, díszes sütemények várták a betévedőt, míg mögöttük készült az igazi csoda. Kávékülönlegességek egész halmai készültek, ahogy forrócsokik is. A falak meleg barna színnel voltak lekenve, a padló ezzel szemben fehér volt. Az asztalokat kényelmes kanapék vették körbe, de volt aki a kiszolgálónál található bárszékek valamelyikén foglalt helyet. Camille-t az egyik félreeső sötétebbnek mondható sarokban kuporogva vettem észre. Sonyát még nem láttam. Odafutottam barátnőmhöz, és még csapzott külseje sem zavart abban, hogy magamhoz öleljem. Éreztem a meglepődöttségét, de egy pillanattal később a különleges kötelékünkön már egy megkönnyebbült érzés áramlott át.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdezte.

- Ezt hogy érted? Jöttem mert bajban vagy - válaszoltam meg a számomra érthetetlen kérdést.

- Eljöttél egyedül ilyen messzire?

- Nem, Mikael hozott, és Sonyának is itt kell lennie valahol - nyújtogattam a nyakam, hogy meglássam az említett nőt, aki láttam, hogy a pult körül foglalt helyet diszkréten figyelve minket.

- Sony? Sonya Karp? - kerekedett el a szeme.

- Nem, Sonya Taner - válaszoltam már összeráncolt szemöldökkel. Valami nem stimmelt.

- Az ugyanaz. De....te honnan ismered őket? - és ekkor esett le a tantusz. Ő nem tudott semmiről. Nem jelentették neki, hogy a drága iskolájukba vitettek engem ezzel emberrablást végrehajtva, és azóta sem elengedve. Hirtelen hatalmába kerített valami eszméletlen erejű düh. Az utóbbi óra minden kétségbeesése és feszültsége belesűrítve. Éreztem, hogy kitörni készül belőlem, és mint hogy nem tartózkodott már a közelemben, első pillanatban Sonyán akartam kitölteni. Mikael a házukban úgy beszélt, mintha a nő be lenne avatva mindenbe. Erre bizonyítékom nem volt, de jelen állás szerint nem is kellett. Az sem érdekelt, hogy hol vagyunk, az sem hogy nekem a védelmező szerepet kéne betöltenem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy valaki más is szenvedjen. Úgy, mint én az utóbbi hetekben. Felpattantam a helyemről, és a feketés hajú, vékony nő felé kezdtem menni, mint egy oroszlán, aki csak az áldozatát látja. Camille próbált visszatartani, de az edzések megtették a hatásukat, és hozzá képest jóval erősebb lettem.
~ Ne tedd! Nem tudom mit akarsz, de most állj meg! ~ hallottam a hangot a fejemben, mire megtorpantam. Döbbenetemben minden más érzés kiszállt belőlem, és először csak forgolódtam, hogy mi történt, aztán barátnőmre néztem. Ő pont úgy ült ott, mintha nem tett volna semmi rosszat, de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ő művelte az előbbit a fejemben.

- Ezt....hogy csináltad? - kérdeztem tőle még mindig sokkhatás alatt. A szemem hátsó felében érzékeltem, hogy Sonya elindult felénk, gondolom észrevette a hangulat-és pozícióváltozást.

- Mit hogy csináltam?

- A...a fejemben beszéltél... - dadogtam, mert még mindig nem hittem el amit a szám kiejtett. Közben a felsőtt nő is megérkezett közénk.

- Az lehet - vágott közbe, mire Camille is értetlenül nézett rá, csak mint én. - Ő az árnyékcsókolta társad - mintha már hallottam volna ezt a kifejezést, de nem emlékeztem, hogy mikor, hol és kitől.

- Az nem lehet, ahhoz meg kellett volna...

- Halnia - fejezte be Sonya - Igen, és meg is halt. Amikor rátok támadtak a strigák.

- Nem, azt mondták éppen szerencséje volt. Én csak segítettem neki felépülni.

- Nem Camille. Te voltál a szerencséje. - emelt ki minden szót, hogy biztosan eljusson a lány gondolatajáig.

- De...én miért nem tudtam róla? És most mit keres veletek? - értetlenkedett, és igazság szerint én is szívesen meghallgattam volna végre valakitől az egész történetet. Így leültünk az asztalhoz újra mindannyian, és Sonya belekezdett.