Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Two

Három héttel, rengeteg papírmunkával és egyeztetéssel később már azon kaptam magam, hogy az újonnan vásárolt ruhadarabjaimat és cipőimet pakolászom egy kisebb bőröndbe és egy túrahátizsákba. Előfordulhat, hogy néhány napra el kell mennünk egy másik városba, azért kell a túrahátizsák. A bőrönd mindig az apartmanban marad majd. Sorolhatnám, hogy miket pakoltam össze, de napokig itt lennék, ami nem jó, hisz holnap kora reggel indulunk.
Anyu ragaszkodott hozzá, hogy vehessen nekem valamit az útra, bármennyire ellenkeztem. Így hát kaptam tőle egy pár bakancsot, amit szépen ki is tapostam, hogy ne dörzsölje ki a lábamat. A ruhatáram nagyrészt világos barna, khaki és terepszínű nadrágokból és fehér trikókból állt. Volt ott minden: saru, bakancs és gumicsizma is.

Az irodaépület elé érve már várt minket a busz, ami a reptérre szállít mindenkit.
- Vigyázz magadra! – kérte anyu, amikor búcsúzkodni kezdtünk.
- Ti is. És eszetekbe ne jusson gyalogolni. Használjátok az autót! – zártam a tenyerébe a slusszkulcsot. – Küldöm a pénzt, amint megkapom, jó? – kérdeztem halkan. Lesütött szemekkel bólintott. Szégyellte, hogy a lánya tartja el őket. Hiába mondom neki, hogy ne szégyellje, mert ez a legjobb megoldás, ő mégis azt hiszi, nem vagyok boldog így.
- Küldj képeslapot! – mondta mosolyogva.
- Mindenképp! – nevettem fel. – Szeretlek.
- Én is téged, kislányom. – suttogta, majd még utoljára jó szorosan megölelt.
Sóhajtva ballagtam oda a buszhoz és beadtam a bőröndömet, meg a hátizsákomat, hogy a busz aljába tegyék. Egy kisebb oldaltáskában nálam voltak a fontos dolgok: útlevél, személyi igazolvány, munkaszerződés, biztosítás, telefon, fülhallgató és pénztárca.
Leültem egy üres helyre. Még láttam anyut, ahogy lenyugszik, megtörli a szemét, aztán elhajt. Kezdetét vette életem egyik legnagyobb kalandja.

A repülőtérre kiérve vártunk, hogy a harmadik csoport is megérkezzen. Három körzetből 50-50 fő utazik ki innen. Így jön ki a 150. És ebből az egyik én vagyok. Még mindig hihetetlen.
Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nagyrészt huszonévesekből állnak a csoportok. Persze, az idősekkel sincs semmi baj, de mégis jobb, hogy nem leszek „egyedül."
- Szia. Wilheim Scott vagyok. – jött oda hozzám egy srác és a kezét nyújtotta.
- Szia. – néztem rá és mosolyogva kezet ráztam vele. – Nina Parker.
- Honnan jöttél? – kérdezte miközben letámasztotta a bőröndjét és leült rá.
- Ruthin, Észak-Wales. És te? – ültem le én is a saját pakkomra.
- Londonból. Izgulsz? – nevetett.
- Egy kicsit. – vallottam be őszintén és kezeimet tördeltem. Annyira vártam az utat, most pedig legszívesebben fejvesztve rohannék el innen, vissza a házunkba, anyához meg a húgomhoz. Jobb nekem ott.
- Eldöntötted már, hogy kihez ülsz a repülőn? – vett egy dobozos kólát a felé tartott tálcáról, amit időközben a csoportvezető kínált körbe.
- Nem ismerek innen senkit. – ráztam a fejemet és grimaszoltam egyet.
Felállítottak minket kettesével, egymás mögé. Aztán bementünk a reptérre. Szorosan Wilheim mellett haladtam. Látszott rajta, hogy nem először megy ilyen kiküldetésre, gondoltam jobb lesz mellette maradni.

Sikeresen feladtuk a poggyászokat, átestünk a csomagellenőrzésen, a személyi igazolványok és útlevelek ellenőrzésén, aztán leültünk a tranzitban. Vettem egy energiaitalt, mert már szédültem az éhségtől, de annyi időm nem volt, hogy egyek is valamit, aztán visszaültem Wilheim mellé. Felé tartottam a dobozt. Megrázta a fejét és tovább nyomkodta a telefonját.
- Nigériában 42.3°C van. – tette zsebre a készüléket, aztán előszedett egy Nathional Geographic magazint és fellapozta.
Nem sokkal később elindultunk a járatra. Időközben anyával is beszéltem, mert már most 4 nem fogadott hívásom volt tőle.
- Én is szeretlek titeket, de megkérhetlek arra, hogy innentől kezdve ne hívogass? Most hagyom el az országot és rohadt magas lesz a telefonszámla. – nevettem a telefonba.
- Persze kincsem, ne haragudj, csak tudni szeretném, hogy biztosan minden rendben van-e. Vigyázz magadra. Puszi. – búcsúzkodott.
- Puszi. – mondtam én is, azzal letettem.