Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Twenty-four

A repülőút borzasztó hosszú volt, véget nem érőnek tűnt. Mellettem Zaire aludt, fél vállamra dőlve, két üléssel arrébb pedig Emilie hortyogott jóízűen.
Jómagam csak a felhőket bámultam és hagytam a gondolataimat keresztülszáguldani az elmémen. Néhány órája hagytam csupán el a helyemet. Elvileg hazafelé tartottam, de nekem mégis úgy tűnt, mintha egyre távolabb kerülnék az otthonomtól. Megszerettem azt a helyet, az embereket, a klímát, a környezetet. Hiányzott a hangulat, az a felhőtlen és feltétlen boldogság, ami még a legnagyobb nyomortelepeket is belengte. Hiányoztak a gyerekek, hogy játszhassak velük, hiányzott az aggódás, az élelem kiosztása. Hiányzott az étkező, a porta, a jeepek, a szobám, a vályogkunyhók, a tűzrakó hely, az étkezősátor, az orvosi sátor. Nem akartam ott hagyni őket. És azonnal rábólintottam volna, ha szerződéshosszabbítást ajánlanak fel nekem. De nem tették. Miért is tették volna? Hiszen nem voltam más a szemükben, csak egy kotnyeles, oda nem illő puzzle darabka, ami felborítja a rendet, leleplezi a csalásokat, de mindemellett mégis hasznot hoz a konyhára.
- Hozhatok valamit, kisasszony? – szólított meg udvariasan az egyik jól öltözött stewardess.
- Egy üveg vizet kérnék, köszönöm. – bólintottam. Pillanatokkal később már ott sem volt, én pedig visszadőltem a székembe, hogy tovább élvezhessem az emlékek lágy hullámainak cirógatását egészen addig, amíg a rendelésem meg nem érkezik.

Állandó tömeg, kiabáló turisták és izgalomtól, idegességtől szinte vágható levegő. Talán a legjobban így tudnám jellemezni Ruthin repülőterét. A helyzet az elmúlt hónapok alatt semmit sem változott. A csoportvezető az iratok ellenőrzése után mindenkit felkért még egy utolsó csoportképre, mielőtt a teljes csapat kettéválik, a megfelelő emberek pedig vagy a Ruthin belvárosába, vagy a Londonba tartó buszra szállnak fel.
Leguggoltam a legelső sorba Emilie mellé, Zaire pedig szorosan átölelte a nyakamat. Aztán elkészült az utolsó fotó.
Miközben a vezető mindenkivel váltott pár szót, majd egy kézfogás és egy - a fényképeket tartalmazó – CD átadása után útjára engedett. Az váróteremben egy „Üdv itthon!" táblát tartó srác várta a helyieket, egy „Kitartás, már majdnem otthon!" táblát tartó lány pedig a Londoniakat.
- Nos, azt hiszem eljött a búcsú ideje. – szontyolodott el Emilie, majd megállt velem szemben. – Köszönök mindent, Nina. Tudom, néha nem voltam túl jó barát, de te mégis ott voltál nekem, amikor szükségem volt rád. Ígérd meg, hogy még látjuk egymást. – mosolygott könnybe lábadt szemekkel. Meghatódottságomban nem találtam a szavakat, így csak széjjeltártam a karjaimat. Emilie azonnal a nyakamba borult és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem megfulladok. De nem bántam. Aztán leguggolt, hogy egy szintben lehessen Zaire-vel.
- Rólad meg jót ne halljak! – nevetett, majd megölelte a kislányt.
Aztán a bőröndjeinket megragadva indultunk el. Ő jobbra, mi pedig balra.

Ahogy haladtunk befelé, a város szívébe, ahol már javában pörgött az élet, egyre több ismerős helyet véltem felfedezni. A város legforgalmasabb sugárútján haladtunk végig. Mint mindig, mos is tömve volt emberekkel. Kígyózó kocsisorok, a sietségben szűkült látókörű emberek, bosszankodó sofőrök, tehát minden, ami egy város aktivitásához elengedhetetlen. Zaire megbabonázva kapkodta a fejét, arcára egy kis rémület is kiült. Bátorítóan megsimogattam a hátát, mire rám emelte nagy, csokoládébarna szemeit és elmosolyodott.
- Nem olyan ijesztő, mint aminek tűnik. – bíztattam.
A busz fékezett, majd megállt egy hatalmas, sokablakos irodaház előtt. Megérkeztünk. Összeszedtem magam, majd kézen fogva Zaire-t, csöndesen besoroltam a buszról lefelé igyekező tömegbe.
Szinte már meg is feledkeztem arról, hogy hol vagyok éppen, mire leértünk a busz lépcsőjén, a szabadba. Éreztem a friss kenyér illatát, amit a közeli pékségből hozott erre a szél. Hallottam a dudák zaját és a megszokott, békés környezethez képest úgy éreztem, a káosz kellős közepébe csöppentem. Mindenesetre, mégis jó érzéssel töltött el leszállni erre az ismerős járdára.
Tekintetemet kérdőn vezettem a körbe a várakozó rokonok között és szinte azonnal kiszúrtam anyut és húgomat, hiszen anyu éppen felém rohant. Aztán egyenesen a nyakamba borult.
- Soha többet ne hagyj itt minket ennyi időre! – rázta a fejét és arcát mélyen a nyakamba fúrta. Könnyei lassan csepegtek bőrömre, teljesen eláztatva azt. Elengedtem Zaire kezét néhány pillanatra, amíg viszonzom anyám hosszú és végtelennek tűnő ölelését. Benne volt az elmúlt hónapok összes érzelme. Minden büszkesége, szeretete, félelme, támogatása, de ami talán a legfontosabb: benne volt a létező összes energia, amit indulásom óta spórolgatott magában. A feszültsége néhány pillanat alatt elszállt, amint átölelhetett. Ilyen ez az anyai, feltétlen szeretett.
Mikor végre elszakadtunk egymástól, oldalra pillantottam. Zaire megilletődötten, hátul összekulcsolt kézzel ácsorgott, súlypontját egyik lábáról a másikra helyezve, s mindeközben zavartan nézte a talajt.