Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Eleven

Vállára tettem a kezemet és bíztatóan megszorítottam. Oldalra pillantott és elmosolyodott, végül egyszerűen magához rántott és hosszasan szorított. És kész. Vége volt. Eltörött a mécses. Zokogni kezdett.
Nem szóltam semmit, igazából tippem sem volt mi bánthatja ennyire. Csak hagytam, hogy kisírja magát a vállamon, hiszen erre való egy barát. Hátát simogattam, míg ő csak szorított magához. Lehunytam szemeimet. Végül 10-15 perc elteltével lenyugodott és eltolt magától.
- Köszönöm. – vette el a felé nyújtott zsebkendőt. – Tudod. Annyira rossz, hogy néhány idióta egy éjszaka alatt lerombolta azt, amit én hónapokon keresztül igyekeztem megóvni és fejleszteni. – szipogta.
- Tudom. – sóhajtva néztem körbe. Megláttam Jelát, Nimeeshát és Aishát, épp egy vályogházat raktak újra. – Azt hiszem, én nekikezdek a munkálatoknak. – Indultam el feléjük.
A lányok (illetve nők) szívesen fogadtak minden segítséget. Fél órával később Harry már sehol sem volt, engem pedig újra elöntött az a kellemes, meleg érzés, mint mindig, amikor valami jót cselekszem.
Beszélgetni kezdtem, tekintve, hogy régen láttam őket, de nem igazán tudtam odafigyelni rájuk. Az agyam kattogott, a tekintetem pedig folyamatosan kapkodtam, mintha keresnék valakit. A baj csak az volt, hogy én sem tudtam, hogy kit.
Aisha a tetőt kezdte fonni, faágakból, indákból és mindenféle füvekből, én pedig megkerestem Harry-t. A gyermekekkel játszott, akik, miután megláttak, rám vetették magukat és szanaszét ölelgettek. Nevetve ültem oda Harry mellé.
- Mi újság? – kérdezte szórakozottan, ajkain ellenállhatatlan mosoly terpeszkedett. Gyomrom apróra ugrott össze és lélegzetvisszafojtva néztem szemeibe.
- Semmi. – válaszoltam halkan. – Mit csináltok? – érdeklődtem.
- Csak ülök itt és hagyom, hogy szétszedjenek. – nevetett fel. Mosolyogva néztem körbe. – Vagy menjünk velük sétálni? – szólalt meg újra.
- Jó ötlet! – lelkesedtem fel. Harry felállt, majd felsegített engem is. Egy pillanatra még fogta kezemet és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Arcán laza mosoly terült el, szemei csillogtak. Keze derekamra csúszott és úgy tartott. Önkénytelenül is elmosolyodtam rajta. Valamiért élveztem, hogy ezt csinálja, annak ellenére, hogy nem voltam szerelmes Harry-be.
- Mit szólnál hozzá, ha nálad tölteném az éjszakát? Beszélgethetnénk, meg egyebek. – kacsintott, mire felnevettem. – De csak úgy, mint két barát. – súgta a fülembe, amitől szaporábban kezdtem venni a levegőt és halkat sóhajtottam.
Mellkasába temettem arcom és úgy éreztem, ideje lenne nem csak úgy hozzáállnom Harry-hez, mint egy önkénteshez, akivel tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk, hanem úgy, mint egy hús-vér emberhez. Egy fiúhoz.
De féltem, ha ez mégsem működik, elveszítem a legjobb barátomat. Kerestem egy arany középutat, ami végső belátásomként a „just friends", se veled, se nélküled kapcsolatot jelentette. Kavarnom kell vele, hogy megtudjam, vajon megéri-e.
Na, igen, ezzel a döntéssel pedig fenekestől felforgattam az egész életemet és két tűz közé kerültem. Arról nem is beszélve, hogy időközben megtalált a média is.

Természetesen Harry ötletét egy viccnek vettem, ahogy ő is, éppen ezért nem is lett belőle semmi. Továbbra is úgy viselkedtünk, mint két barát és egyikünk sem akarta, hogy ez másképp legyen.

Az újságírók, riporterek és egyéb kereskedelmi televíziós küldöncök megszállták a szervezetet a polgárháború után, mindenki arra volt kíváncsi, hogy védte meg a cég az alkalmazottjait és miből építik újra az elpusztult várost, valamint a falvakat. Így történt az is, hogy fél füllel meghallottam, ahogy két producer valami televíziós játékról beszélget.
- Pontosan mennyi is lenne a nyeremény? – kérdezte az egyik. Kicsit sem volt kiábrándító és szívfacsaró látvány, ahogy a két, öltönyös pasi körül földig rombolt, egykori vályogházak maradványai nyújtózkodtak a vörösbe burkolózott ég felé.
Nem akartam hallgatózni. Tényleg nem. Mindennél jobban utálom a pletykákat, amik kétes kérdésekre helyezik a gondolatmenet egész alapját, és ha az az állítás nem igaz, az egész felborul. De nem tudtam elengedni magam mellett a beszélgetést. Beférkőzött az agyamba és kaparászni kezdett, éreztem, velem lesz ha alszom, ha eszem, ha a fürdőben vagyok, ha Harry-vel beszélgetek, ha Wilheim-mel töltöm az időmet, velem lesz a mondat, ami gyökeret eresztett a tudatalattimba és átvette az irányítást a gondolatim fölött.
- Kétszáz milliárd dollár. – bólogatott büszkén a másik. – A csatorna nézettsége az egekig repül majd. Csak képzeld el! Egy férfi és egy nő, húsz karton vizet próbál átcipelni egy végeláthatatlan sivatagon, valamilyen „nemes cél" érdekében. – mondandója e részénél szemeit forgatta. – Két hetük van rá. Természetesen a vízből egy csepp sem hiányozhat. – vigyorgott.
- Idegölő játék lesz. – a két úriember – már ha lehet őket így nevezni – vad egyetértésben ráztak kezet, viszont a beszélgetés másik részét már nem hallottam, mert magamat is meglepő gyorsasággal lőttem ki, hogy megkeressem Harry-t és meggyőzzem, hogy mindenkit beelőzve azonnal jelentkeznünk kell erre a játékra. Kétszáz milliárd dollár? Van bárkinek is fogalma róla, hány házat lehet abból építeni? Hány adósságot lehet kifizetni és hány életet lehet belőle megmenteni? Rengeteget.

- Nem láttátok valamerre Harry-t? – fékeztem le egy csapat önkéntes előtt. Szuszogva vettem mély levegőket, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem fáradtam el. Valójában viszont már szúrt az oldalam, alig kaptam levegőt, a kiszáradt torkom kapart és hirtelen felugrott pulzusom miatt kicsit szédültem is.
- Nemrég az árvaház felé tartott egy dobbal a kezében. – mutogattak.
- Kösz. – vettem egy mély levegőt, majd újra futásnak eredtem.
Sűrű elnézések közepette cikáztam az önkéntesek között, végül megláttam. Begyorsítottam és egy óriásit fékezve álltam meg mögötte, végül a hatalmas lendület következtében rázuhantam, ő pedig elesett, egyenesen arccal előre. Zihálva pattantam fel róla.
- Ne haragudj, Harry, futottam. – poroltam le magam, végül felnéztem.
Nem tudom ki állt velem szemben, de rohadtul nem Harry volt. A srác ugyan barna, göndör hajjal rendelkezett, bőrszíne azonban jelentősen világosabb, sápadt fehér volt, szemei pedig sötétkékek. Azokkal a sötétkék szemekkel pedig tökéletesen tudott értetlenül méregetni. Éreztem, ahogyan arcomat elönti a vér, így az egész pirosba borul. Kínomban felnevettem, aztán néhány szégyenlős „bocs" kimondása után egyszerűen futásnak eredtem, tekintve, hogy akit kerestem, még mindig nem volt meg. Az idő pedig fogyott. Idegesen kapkodtam a fejemet erre-arra, remélve, hogy megpillantom valahol. Húsz percen keresztül futkostam ide-oda a faluban, amikor már nem bírtam tovább és megálltam. A térdemre támaszkodva ziháltam. A fülemben lüktetett a vér és hallottam a szívem dobogását is. Aztán néhány perc elteltével lenyugodtam, de a dobolást még mindig hallottam. Végül megvilágosodtam és röhögve csaptam a homlokomra. Nem a fülemben dobogott a szívem, dehogy. Valaki tényleg dobolt, méghozzá nem is olyan messze. Hát, ez nem az én napom.
Saját magamon nevetve igyekeztem a hang irányába. Alig néhány házzal később egy nagyobbacska téglaépület előtt megláttam Harry-t, két néger fiú társaságában, minden erejükkel ütötték a dobot, a kis- és nagylányok pedig körülöttünk táncoltak. Mondanom sem kell, hogy az ő táncuk olyan igazi, fenékrázós twerk-féleség. Nevetve néztem körbe. Valamiért az ilyen családias és felhőtlenül boldog pillanatoktól én is mindig felvidulok. A gyomrom akkorára zsugorodott, mint egy labda és egy kicsit deja vu érzésem támadt ettől az egész helyzettől. Harry ujjaival végigszántotta haját néhány ütés között, és egy apró, csibészes mosoly kíséretében rám pillantott. Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír és az arcom színe néhány pillantás alatt rákvörösbe vált. Harry diadalmasan felnevetett én pedig zavaromban csak vigyorogtam.
- Mi olyan sürgős? – váltotta lazára a figurát, miután elrángattam a többiektől „fontos megbeszélni valónk van" címszó alatt. A falnak döntöttem a hátamat és sóhajtva rá pillantottam. Még magam sem tudtam, hogy a sóhaj valójában mit takart: elkezdtem a mondanivalóm, vagy csak vágytam valamire, mielőtt elkezdeném.
- Hallottam, amint két producer beszélget. – néztem rá gondterhelten. – Indítanak egy játékot, aminek a nyereménye, és most jól kapaszkodj meg. – figyelmeztettem. – Kétszáz milliárd dollár! – mondtam ki a hatalmas összeget.
Harry színpadiasan a szája elé kapta a kezét, majd zihálni kezdett.
- Azt hiszem, le kell ülnöm. – mondta és nyelt egy hatalmasat, jelezve, hogy vízre van szüksége.
- Tényleg? – néztem rá aggodalmasan.
- Nem. – röhögött fel. – Nina, pontosan tudom, hogy mire akarsz kilyukadni. – mosolygott.
- Hát, akkor jó. – eresztettem el egy mosolyt.
- Mivel már én is hallottam a játékról. – támaszkodott mega fejem fölött fél kézzel. Felnéztem rá, olyan hatalmasnak tűnt, ebből a szemszögből nézve. – Csak tudod, elvileg te vagy a legjobb barátom. Számomra a nélkül is egyértelmű volt a regisztrációnk, hogy megbeszéltük volna. – lesütöttem a szemem. A francba is. Igaza volt.
- Ne haragudj. – mondtam halkan. Félve pillantottam fel rá, és igazából fogalmam sem volt, mit vártam: dühös lesz? Csalódott? Dehogy. Harry egyszerűen mosolygott. Ez pedig feltöltött egy csomó pozitív energiával, ami nagyon jól jött.

Azt gondoltam, ezt a napot semmi sem ronthatja el és hosszú idő után végre megint lehet egy olyan 24 órám, amikor semmi idegölő és sírásra kényszerítő nem történik. Ez teljesen rendben is volt, de amint leültem vacsorázni, Wil jelent meg mögöttem.
- Beszélnünk kell. – igen, ez az a mondat, amitől minden, az elmúlt években elkövetett bűn lepereg előtted. Kimentünk a folyosóra, mondván, ott nyugtunk lesz.
- Mi a baj, Wil? – kérdeztem gyanútlanul, apró mosollyal az ajkaimon.
- Nina, én ezt már nem tűröm tovább. – rázta a fejét idegesen, szinte szikrázott. – Válassz.
- Hogy mi?