Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Twenty-three

Az utolsó két hetem gyorsabbra és elfoglaltabbra sikerült, mint vártam. Megszerveztem egy temetést, részt vettem egy „szülőnevelő" tanfolyamon, napokat ücsörögtem a gyámügyön, egyszóval minden a nyakamba szakadt. A csatornákon elindult a játék, esténként még az önkéntes központban is kisebb-nagyobb csoportok gyűltek össze. Jómagam úgy voltam vele, hogy én megéltem. Egyszer is bőven elég volt. A vezetőséggel megegyezve pedig a távozásom napján magamhoz vehetem Zairét. Azaz ma.
Harry mindenhova velem jött. Együtt ültünk a gyámügyön, elkísért a szülőnevelő tanfolyamra, és ami a legjobb: vállalta az apa szerepét, így hivatalosan ő lett Zaire másik gyámja, ami azt jelenti, hogy a kislánynak lesz lehetősége visszatérni a szülőfalujába. Keserédes mosoly jelenik meg az arcomon, akárhányszor arra gondolok, hogy bármennyire szerettem volna, hogy velem jöjjön, ő itt fog maradni. Rettenetesen hiányozni fog.

- Biztos, hogy nem gondoltad meg magad? Maradhatnátok még egy napot. Holnap lesz az esküvő. – biggyesztette le a száját szomorúan. Éppen a cuccaimat pakoltam össze és a családomnak vásárolt szuveníreket tuszkoltam bele egy bőröndbe. Válaszul csak a fejemet ráztam.
- Nem lehet. – fájt kimondani.
- Miért nem? – fonta keresztbe karjait. Ábrázata olyan vicces volt, hogy nem tudtam nem nevetni rajta.
- Akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy nem akarok. – vontam meg a vállamat.
- Miért ne akarnál? – tárta szét karjait.
- Ez egy meglehetősen hosszú történet. Ideadnád azt a kupacot, kérlek? – azután egyikőnk sem szólalt meg többet. Csendesen pakoltunk tovább. Teltek a percek, és ahogy az lenni szokott, amikor nem akarjuk, akkor rohan az idő.
A gondolataimba merültem, de mielőtt elkezdtem volna a mögöttem lévő időintervallumon agyalni, inkább eltereltem a gondolataimat, mondván bőven lesz időm ilyen dolgokon gondolkozni a repülőn.
- Gyere, mutatok valamit! – szólalt meg hirtelen Harry és elindult kifelé. Kíváncsi voltam, mit talált ki már megint, de lövésem sem volt róla. Beszállt a liftbe és feljebb mentünk egy emeletet. Aztán a folyosó végére sétáltunk és megálltunk egy ajtó előtt. Harry a zsebében kotorászott, majd előhúzott egy kulcsot és kinyitotta az ajtót. Aztán arrébb lépett, hogy előre engedjen.
- Komolyan? – csodálkoztam. Számomra Harry szobája olyan volt, mint egy szent hely, ahol még sosem jártam. Ezt ő is így gondolta, de csak mosolyogva biccentett. Bátortalanul beljebb léptem és megálltam az előtérben. Harry követett, majd becsukta maga után az ajtót.
- Üdv a barlangomban! – tárta szét a karját és megállt a nappalinak és hálónak egyaránt szolgáló szobában. Kíváncsian néztem körbe. Egyszerű, bézs színű falak, a jobb oldali falon fehér mintával. Ugyanezen az oldalon egy sötétbarna ágy, amit hófehér ágyneművel borítottak. A bal oldali falon néhány bekeretezett kép, Harry legjobb pillanatairól. Gondoltam, majd később közelebbről is megnézem őket. A képek alatt egy komódsor húzódott, középen egy TV állt. A hátsó fal teljes egészében üvegből volt. A levegőben mentol és férfiparfüm illata keveredett, ami elegáns érzést kölcsönzött a helynek. Kiköpött ellentéte volt az én szobámnak, de egy ilyen stílusú helységben is el tudtam volna képzelni magamat, hiszen éppen csak aludni jártam oda.
- Egy pillanat! – mutatóujjával jelezte, hogy várjak, aztán eltűnt. Elmosolyodva közelebb léptem a képekhez. Harry a gyermekekkel. Az árvaházban. Játék közben. Imani és ő elégedetten mosolyognak a kamerába. Zaire és Harry majmokat etetnek. A következő kép láttán egyszerre voltam döbbent, hihetetlenül boldog és hálás, de alig hittem a szememnek. Azon a képen én voltam. A tábor fotósa készítette, talán a második hetemen. A lányok között ültem és valaminek – valószínűnek tartottam, hogy a fiúk egyik góljának – nagyon örültem, ezért nevettem. Nem szeretem magamat dicsérni, de azt kell mondanom, ez egy egész jó fotó lett. Csak tudnám, honnan szerezte.
- Tetszik? – szólalt meg közvetlenül mögöttem. Annyira megijedtem a hirtelen érkező hangtól, hogy ugrottam egyet. Ő csak nevetett.
- Ezeket nekünk csináltattam. – tett le az ágyra három fehér textildarabot, aztán egy egyiket fel is emelte és felém tartotta. – Vedd fel, kérlek. Ott a fürdő! – mutatott egy sötét színű ajtó irányába. Beléptem a helységbe és villámgyorsan átvettem a pólómat. Mikor megfordultam és tükörbe néztem, hangosan felnevettem. „Best Mom" – ez a felirat díszelgett az egyszerű, fehér pólón.
- Jöhetek? – szóltam ki. Semmi válasz. – Harry? – próbálkoztam még egyszer.
- Bólintottam. – szólt vissza. Unottan nyitottam ki az ajtót. – Mi az?
- Ez fájt. – közöltem, mire felnevetett.
Hasonlóan festett, mint én, annyira különbséggel, hogy az ő pólóján a „Best Dad" felirat díszelgett. Nagyon jól esett a gesztus. A harmadik pólót, úgy hiszem, a legeslegjobb lánynak szánta. A kislányának.
- Gyere, csináljunk egy fotót. – mosolyodott el, aztán előszedte a telefonját és kissé remegő kezekkel nyomkodni kezdte. Bátortalanul átkarolta a derekamat és feltartva a kamerát elmosolyodott.
- Mosolyogj már! – böktem oldalba, mire végre elnevette magát úgy, ahogy valójában szokta. Ellenállhatatlanul édes mosollyal és minimális magabiztossággal. A kép pedig meglehetősen aranyos lett.
Harry követői megszaporodtak, mivel a játék elején még együtt szerepeltünk a műsorban. Azután, hiába nem tartott velem, lányok ezrei kezdték el követni az egyéb közösségi oldalakon. Gyorsan fel is rakta az egyik legnépszerűbb fotómegosztó portálra, aztán rám nézett és zsebre tette a készüléket.
- Hiányozni fogsz. – mondta, arcán keserű mosollyal.
- Te is nekem. – válaszoltam hasonló stílusban. Ha tudná, mennyire fog hiányozni.
Nem szólt semmit, csak közelebb húzott és szorosan átölelt. Parfümjének illata keveredett az új póló aromájával, csodálatos elegyet alkotva. Viszonoztam gesztusát és belesűrítettem mindent, amiért ebben az egy hónapban hálával tartoztam. Kezdve attól, hogy végig mellettem volt, egészen addig, hogy most itt van. Még azt is köszönöm neki, hogy nem szeret viszont.
- Nagyon vigyázzatok magatokra, rendben? És akkor őszi szünetben megyek érte. – tért át egy másik témára. Zaire soha jobb apukát nem kaphatott volna.
- De ugye karácsonyra te jössz? – reménykedtem benne, hogy nem utasítja vissza. Szerencsémre melegen elmosolyodott, majd bólintott.
- Mindenképpen. – biztosított róla. Jóleső érzés töltötte meg a szívemet, valahányszor arra gondoltam, hogy ő, Zaire és én együtt lehetünk valaha is. – Szeretném megköszönni, hogy itt voltál velem ezen a nyáron. – kezdte el az elkerülhetetlen szöveget. – Nagyon fontos vagy nekem, reméltem tudod. – a torkom szorítani kezdett, úgy éreztem, mindjárt megfulladok.
- Légy nagyon jó férje Imani-nak. – kértem és még mindig nagyon nehéz volt kimondanom. A tudat, hogy a fiatalember, aki számomra a világot jelenti, valaki mást vesz feleségül, felemésztett. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott nekem ez a kijelentés.
- Ígérem. – biztatóan rám mosolygott, majd lehajtotta a fejét és sajnálkozva nézett rám. – Annyira sajnálom. – lehelte és még a síri csendben is csak alig hallottam.
- Én is. – na persze, én itt arra gondoltam, hogy sajnálom, hogy Imani férje lesz. Ezt nyilván csak a féltékenyebbik énem mondatta velem.