Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Twenty-five

Az elmúlt néhány hét maga volt a káosz. Egy gyermek, főleg egy örökbe fogadott gyermek más államba való költöztetése rengeteg papírmunkát és küzdelmet igényel. De mindemellett száz százalékig meg is éri, hiszen leírhatatlan érzés látni a boldogságot az arcán. Ő olyan gyermek, aki tényleg minden apróságnak tud örülni.

Néhány nappal a hazaérkezésünk után elindultunk egy bevásárló körútra anyuval és a húgommal, mondván iskolakezdés. Zaire már nagyon várta az iskolát, annak ellenére, hogy csak néhány nappal azután intéztük el a beiratkozást. Különösen azért, mert magányos volt. Elvvégre én nem tudom pótolni a barátait. És jó lesz, ha lesznek barátai.
- Harry mikor jön látogatóba? – dobta fel a témát anyu, amíg a húgom és Zaire a leértékelt cuccok között turkáltak. Hiába mondtam nekik, hogy nyugodtan vegyenek nem akciós termékeket, mintha meg sem hallották volna.
- Az őszi szünetet együtt töltik, visszaviszi kicsit Afrikába. – mosolyogtam a lehető legboldogabban. – Legalábbis így beszéltük meg. – tettem hozzá kissé keservesen.
- Kicsit furcsán hangozhat, de alig várom, hogy megismerhessem. – mondta, mire kissé értetlenül néztem rá. – Azért jó lesz tudni, hogy egy valóban jó ember tette zsebre a lányom szívét vagy csupán egy nőcsábász macsó. – egészítette ki mondanivalóját, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében néhány pulóvert kezdett nézegetni.
- Remélem, nem csalódsz majd. - sóhajtottam, majd tanácstalanul körbenéztem. Semmi sem kötött le. Egy ideig a pólók között turkáltam, de nem találtam egyetlen olyan ruhadarabot sem, ami megtetszett volna.
- Nina! – szólított meg valaki, mire kérdőn felnéztem. Anyu volt az, egy eszméletlen szép bézs színű blézert és egy fehér blúzt lóbált. A sor másik végén ácsorgott. – Gyere, próbáld fel ezt! – kérlelt. Mindezek után én csak megeresztettem egy mosolyt és odasétáltam hozzá.
- Miért nem magadnak keresel ruhát? – érdeklődtem az állványra támaszkodva.
- Nézem azt is, de ezt megláttam és egyből te jutottál az eszembe. – vonta meg a vállát, majd a kezembe nyomta a darabokat és egy próbafülke felé kezdett tuszkolni. Szó szerint lökdösött.
Behúztam magam után a függönyt és kedvetlenül átöltöztem. Először a vékonyabb anyagú, lenge, fehér blúzt öltöttem magamra, ami egyébként ujjatlan volt, a mellrészénél egy apró, aranyszínű dísszel, ami nemes egyszerűséggel egy téglalap volt. Aztán levettem a vállfáról a blézert és azt is felvettem. Megigazítottam a hajamat, aztán kíváncsian mértem magam végig. A sötétkék farmeremmel sem volt rossz, de egy fehér nadrággal és egy pár magas sarkúval már-már vonzónak is érezhetném magam a szerelésemben.
- Hadd nézzem! – húzta el a függönyt anyu, majd megvárta, amíg kisétálok a próbafülkéből. – Itt ne merd hagyni. – hangja mélyebb lett, szigorúbban hatott és komoran rám nézett. – Szükséged lesz egy fehér farmerra, néhány karkötőre és egy pár magas sarkú cipőre. – sorolta.
- Neked meg új kardigánokra, pulóverekre, nadrágokra és minimum egy pár új cipőre. – meredtem rá, enyhén kihangsúlyozva azt, hogy anyu már legalább négy éve nem vett magának normális minőségű ruhákat, általában csak beszaladt a turkálóba, felkapta a legelső darabot, kifizette és már távozott is. Anyu olyan nő, aki nem szeret vásárolni, ha arról van szó, hogy önmagának kell dolgokat vennie.
Két üzlettel és egy újabb órányi válogatással később már egy teljes szettel rendelkeztem, amit tökéletesnek ítéltek arra, hogy megjelenjek benne abban a műsorban, amibe meghívtak. Más kérdés, hogy én rettenetesen feszengtem bennük, hiszen az elmúlt nyár eredményeképp nem voltam hozzászokva a csinos, alkalmi viseletekhez. Sokkal kényelmesebben élveztem volna magam egy farmerban és pólóban, tornacipővel. Nem mondom, hogy maga a stílus nem állt hozzám közel, hiszen anyu nagyon jól ismer, tudja, hogy a pasztellszínek a zsánereim. Csupán elszoktam attól, hogy az ilyen jellegű ruhadarabok a mindennapjaim részei legyenek.