Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Sixteen

- Ne csüggedj! Látnod kellett volna az arcát. – próbált nyugtatgatni Imani, de reménytelen volt. Egyrészt teljesen megértettem Harry-t, ha nem szeretne elcseszni egy ilyen jó barátságot azzal, hogy randevúzni hív. Másrészt viszont ott motoszkált a fejemben az a feltevés is, hogy egyáltalán nem tetszem, vagy nem vagyok elég jó neki.
- Teljesen el volt ájulva. – erősítette meg Zaire. – Én pedig nagyon régóta ismerem. Mégsem láttam ilyennek, talán sosem. – bólogatott.
- Nagyon köszönöm, lányok, de... - megráztam a fejemet és levettem a nyakamból a nyakláncokat. – Egy élmény volt, köszönöm.
Imani mosolya lehervadt.
- Gyere, kicsomagollak. – karolta át a vállamat. – Annyira sajnálom. – suttogta, miután hallótávolságon kívül értünk.
- Semmi baj, nem a te hibád. – mosolyodtam el szomorúan. Nem hibáztattam, nem ő tehetett róla.

Éppen a szobámban ültem és teljesen belemerültem a gondolataimba. Távol voltam mindentől és mindenkitől, csak néztem ki a fejemből, a semmit bámulva és mindenképpen egy okot kerestem. Össze voltam zavarodva és fogalmam sem volt, miért történt ez. Sosem voltam még ennyire bizonytalan és ez megrémített.
Kopogtak, engem pedig a hideg is kirázott. Kissé félve nyitottam ajtót, ám a valaki, aki az ajtó mögött állt, ártalmatlan volt és elég meggyötörtnek tűnt. Barna, göndör haja szanaszét állt, szemei kisírva és mérhetetlenül csalódott volt.
- Mi a baj, Emilie? – nem kérdeztem, miért került mostanában, nem támadtam le, amiért egyedül hagyott, nem vágtam a fejéhez semmit. Egy barátomnak szüksége volt rám, én pedig ott voltam, hogy legyen egy váll, amin kisírhatja magát.
- Bri-ia-n sza-ha-ki-hí-tott veh-lem. – szipogta. Szó nélkül tártam ölelésre a karjaim, ő pedig szinte rám borulva sírni kezdett. A hátát simogatva nyugtatgattam, majd szó nélkül beljebb tessékeltem. Leült az ágyamra és az orrát egy megtépázott zsebkendővel törölgette. Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani, tekintve, hogy én is éppen egy magánéleti válságon mentem keresztül. Minden épkézláb gondolatomat összeszedve sóhajtottam egyet.
- Nézd, ha nem kellettél neki, az abszolút az ő hibája, ne legyen miatta lelkiismeret furdalásod. – bíztattam. – Akit lehet, azt úgy is visznek. – tettem hozzá. – Arról nem is beszélve, hogy ha látja rajtad, hogy fáj, annak még jobban örül. Szedd össze magad, Emilie! – hangnemem inkább volt kérlelő, mint motiváló. – Nézd, nekem nemsokára el kell mennem, forgatni. – néztem az órára. – Este viszont szeretnélek látni a buliban, méghozzá vidáman. – mosolyodtam el, most az egyszer őszintén.
- Te is ott leszel? – kérdezte, hangjából meglepődöttséget hallottam ki.
- Igen. Legalábbis eddig még úgy néz ki. – biccentettem. Megtörölte a szemeit, aztán felnézett rám. Bátorító mosolyt küldtem felé.

Ott ültünk a szobámban, egy-egy magasított kempingszéken, felülről egy reflektor világított az arcunkba, szemből és két oldalról kamerák vették minden apró rezdülésünket. Koszosak voltunk, mind a ketten és meglehetősen fáradtak is.
- Kamera forog... öt, négy, három... - az utolsó két számot már csak az ujjaival mutogatta az operatőr, én pedig felkészültem lélekben is.
- Szóval Harry és Nina, ugye jól mondom? – kért megerősítést Ryan. Mindketten biccentettünk. – Miért pont együtt jelentkeztetek erre a játékra? – tudakolta.
- Uhm... igazából... Nina ötlete volt. Úgy értem, ő hallott a játékról és megkérdezte mi lenne, ha megpróbálnánk. Mindketten nagyon szeretjük ezt a falut és a benne élő embereket is. Talán ez lenne a legjobb módja annak, hogy segítsünk. – válaszolt Harry.
- Értem. És Nina, te hogy viszonyulsz a tényhez, hogy Harry-t valószínűleg hölgyrajongók hada fogja körbevenni a játék utáni időszakban, hiszen egy hihetetlenül fess és szívdöglesztő úriemberről beszélünk. – igen, valóban az. - Nem fog zavarni? – puhatolózott. Felnevettem.
- Nem, egyáltalán nem zavar majd. Úgy értem, köztem és Harry között a barátságon kívül abszolút semmi nincs. – mosolyogva néztem rá, reméltem, hogy nem szúr neki szemet az a minimális szomorúság a szememben. Pechem volt.
- Pedig lehangoltnak tűnsz. – fejtegette a dolgokat.
- Fáradt vagyok, mindössze ennyi az egész. – ferdítettem. – Tudod, a falu árvaházába újabb 15 gyermeket helyeztek, miután a családjuk meghalt a legutóbbi polgárháborúban. – magyaráztam. – Nem könnyű az ott dolgozóknak, főleg most. Az árvaház épülete elég kicsi és az adottságaik is korlátozottak.
- Nigériában napi szinten előfordulnak zavargások, utcai harcok és kisebb felkelések. Hogy viselitek a dolgokat? – kérdezte.
- A Pray for Every Poor African vezetősége mindent megtesz az önkéntesek biztonságának érdekében. – ismételten Harry vette át a szót.
- Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a közbiztonságra. Fejleszteni és támogatni kéne az önvédelem oktatását, főleg fiatal lányok és nők részére. - ellenkeztem.
- Persze, ez teljes mértékben érthető. Meséljetek egy kicsit a kettőtök kapcsolatáról. – kérte Ryan, jegyzeteibe pillantva.
- Ahogy azt már néhány kérdéssel ezelőtt is említettem, nem vagyunk együtt. – igyekeztem kihangsúlyozni az utolsó három szót.
- Nina olyan nekem, mintha a húgom lenne. Megvédem és szeretem is, mint egy barátot. Mindig számíthatunk egymásra és feltétel nélkül bízunk a másikban, talán ezért nem volt kétségünk sem afelől, hogy együtt jelentkezünk a műsorba. – egyszer sem nézett rám, végig a kamerába beszélt. Pedig nagyon szerettem volna magamon tudni a tekintetét. Azokat a gyönyörű zöld szemeket. – Tudtuk, hogy a fődíjjal mindegyikőnk ugyanazt kezdené: kórházakat és iskolákat alapítana, házakat építene és segítene az itteni embereken. Az állapotuk szörnyű, a gyermekek éheznek és az egyetlen kiváltság számukra, ha besorolják őket azon szerencsések közé, akik azon a napon oktatásban részesülnek. – a számból vette ki a szót.
Mr. Hemmingway mindenáron össze szeretett volna boronálni minket, hogy egy kis hírverést csapjon. Mi viszont keresztbe húztuk a számításait, és a kettőnk közötti kapcsolat helyett a falu állapotára és a szegény emberekre fókuszáltunk. Egy kis igazság nem árt senkinek.