Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Twenty-one

Nem azzal a céllal csináltam mindezt, hogy bárki is hősnek tartson. Nekem nem kellett a hírnév, sem a rengeteg pénz. Nekem a béke és más emberek boldogsága kell. Sosem hittem volna, hogy valaha nyomot hagyhatok bárkiben, nem hogy egy egész világban. Pedig nem ez volt a célom az elején. Nagyon nem.
Egy folyamatosan ismétlődő, éles hang vág fejbe, ezzel szabályos lüktetésbe hozva a fejfájásomat. Szemhéjamon keresztül már látom az éles, fehér fényt. Nem érzem készen magam arra, hogy kinyissam szemeimet, ezért összeszorítom őket. Lassan, megfontoltan engedem be a bántó sugarakat szemhéjaim mögé. Egy makulátlanul tiszta, a szokásostól eltérően nem fertőtlenítő és klór szagában úszó, mondhatni, egészen barátságos szobában fekszem. Tőlem balra egy hatalmas ablak feszül büszkén. Nem is csoda, hogy ilyen peckes, hisz a panoráma csodás. Végtelenbe úszó kékségbe néz. Virgonc sirályok ügyeskednek felette, miközben az égbolt olyan ragyogóan tiszta, hogy nehéz eldönteni, pontosan hol találkozik a földi világgal.
Halványan elmosolyodom, bár kíváncsivá tesz a tény, miszerint fogalmam sincs róla, hol fekszem éppen most. Az ágy bal oldalán egy hatalmas, fehér készülék áll, valószínűleg az EKG. Végignézek magamon. Mellkasig betakarva fekszem, tökéletesen fehérre mosott ágyneműben, furcsa mintájú, szürkés színű kórházi hálóingben, a bal kézfejem gyűrűsujjára egy érzékelő van csíptetve. Lassan fordítom jobbra a fejemet.
Jobb oldalamon egy fehér bőrfotel, természetesen üresen. Az éjjeliszekrényemen egy váza, legnagyobb meglepetésemre egy csokor virággal. Nem láttam mi volt benne, nem volt nagy csokor, de kicsi sem, éppen megfelelő mérettel rendelkezett. A benne lévő kártyáért nyújtózkodnom kellett volna, de nem mertem megkockáztatni. Bár a fejfájásom abbamaradt, nem tudtam, szabad-e mozgolódnom vagy sem.
A barátságos és letisztult színekből álló környezetben meglehetősen otthonosan éreztem magam. Szeretem a fehér színt. Olyan békét és tisztaságot sugárzó.
- Miss Parker? Ön ébren van? Máris szólok a doktor úrnak. – mire a hang irányába kaptam a tekintetem, már el is tűnt. Meg mertem kockáztatni, hogy egy nővér volt.
Néhány perccel később közeledő lépteket hallottam. A kórterem ajtajában lelassított, majd néhány másodperc múlva láttatni engedte magát.
- Te hogy kerülsz ide? – ez volt az első, ami a számon kicsúszott.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. – mosolygott barátságosan, majd ráérősen az ágyam mellé lépdelt. Kezében egy mappát szorongatott, nyakában egy sztetoszkóp lógott, mint az orvosoknak általában. – Nos, Miss Parker, az állapota már stabil. De a végkimerülés nem játék. Legközelebb, ha kérhetem, inkább küzdje végig a két hetet. – nyitotta ki a mappát és belefirkantott néhány dolgot. Az arcán mintha átsuhant volna valami büszke mosolyféle, de nem vagyok benne biztos, hogy így történt. – Látogatókat fogathat, de ne egy egész falut egyszerre. Pár napon belül visszatérhet a munkájához. – sarkon fordult és azzal a lendülettel, amivel bejött, távozni készült. Utána szóltam.
- Miért vagy itt?
- Ez egy kórház, én pedig orvos vagyok.
- Úgy értem, miért pont te kezeltél? – értetlenkedtem. A sors iróniája.
- Mert én voltam az ügyeletes, amikor behoztak. – nem tudtam, elhiggyem-e amit mond. A legutóbb is elhittem és pofára estem.
- Köszönöm, Wil. – suttogtam magam elé meredve. Igazából fogalmam sem volt, mit kellett volna mondanom. A múltkor azzal fenyegetett, hogy meg fog ölni.
- Igazán nincs mit. – egy aprót mosolygott, de pillanatok alatt ismét komorrá vált az arca. – Keresett három fickó tegnap, de még a nyugtató hatása alatt voltál. Hagytak itt egy telefonszámot, hogy értesítsem őket, ha felébredtél. Szabad? – fél szemöldökét felhúzta, orrával aprót fintorgott, így fejezte ki nemtetszését. Bólintottam, miközben magamban megjegyeztem, hogy milyen kedves volt Nick-től, John-tól és Roger-től, hogy érdeklődtek irántam.
- Elmagyaráznád, pontosan mi is történt? – húztam el a számat.
- Összeomlott a keringésed, kétszer élesztettünk újra, másodszorra sikerült. – jelentette ki olyan fapofával, hogy egy asztalos hozzá képest semmi.
- Te legszívesebben hagytál volna meghalni, igazam van? – húztam el a számat.
- Túl nagy körülötted a felhajtás. Gyanús lett volna. Majd legközelebb. – hamiskásan elmosolyodott és legyintett egyet.
- Szerinted lesz legközelebb? – kérdeztem. Bólintott.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert ismerlek. – nevetett fel.