Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Fifteen

A szerződés aláírása után minden a feje tetejére fordult. Egy nap sem kellett hozzá és az egész szervezet tudta. Harry és én nemsokára elég ismertek leszünk ahhoz, hogy véget vessünk a dőzsölésnek és az ide jelentkező önkénteseknek valóban dolgozni kelljen. Ez pedig néhol erős elégedetlenséget váltott ki. Akadtak azonban olyanok, akik abban reménykedtek, hogy a nagyvilág előtti szereplésünk annyi pénzt hoz majd a vállalatnak, hogy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, amennyit eddig.
Mi pedig igyekeztünk nem szóba állni senkivel, akivel eddig sem tettük. Végeztük a munkánkat, ugyanolyan lelkesedéssel és talán még keményebben, mint azelőtt.

Mr. Hemmingway szólt, hogy nemsokára felveszik a bemutatkozó anyagunkat. Néhány nappal később meg is érkezett egy stáb, két operatőrrel, hang- és fénytechnikussal és egy rendezővel.
- Ideges vagy? – kérdezte Harry, szemében egy cseppnyi féltéssel.
- Igen. – mondtam a kezeimet tördelve. Túl jól ismert, meg sem próbáltam hazudni neki.
- Ne aggódj. Minden a legnagyobb rendben lesz. – karjait védelmezően körém fonta, én pedig viszonoztam ölelését.
A tervek szerint először egy közös bemutatkozó felvételt készítünk, a szobámban ücsörögve. Később a terepen folytatjuk. Azt is dokumentálják, hogy mi a munkánk és hogyan végezzük. Nekünk ez pont kapóra jött.
- Sziasztok! Remélem, nem bánjátok, ha tegeződünk. A nevem Ryan Stock és én leszek a rendező, valamint én foglak meginterjúvolni titeket. – rázott kezet mindkettőnkkel, miután bejelentkezett a portán. – Szóval, azt hiszem, ebéd után kezdhetünk is. Addig nyugodtan menjetek a dolgotokra, egyetek reggelit meg csináljátok azt, amit szoktatok. – mondta, miközben felkapta a földről az utazótáskáját.
Harry-vel összenéztünk, majd egy-egy vállrándítással elintéztük a dolgot és visszatértünk a délelőtt eredeti terveihez. Nagyon fárasztó és rohanós napnak néztünk elébe, épp ezért úgy döntöttünk, hogy a lehető legjobb kikapcsolódás az lesz, ha eltöltünk egy nyugis délelőttöt a falubeli gyerekekkel.

Mondhatni, a barátságunk erősebb, mint valaha. Wilheim felmondott és visszament Angliába, ezzel megkönnyítve a dolgomat.
Szóval ott ültem, Zaire-vel az ölemben és a fiúkat néztem, ahogy önfeledten fociznak Harry-vel. Elmosolyodtam, valahányszor betalált a kapuba, valahányszor elesett, valahányszor kicselezett valakit, vagy őt cselezték ki. Gondolataimból egy csokoládébarna bőrű és vakítóan fehér fogsorú, fonott hajú lány rázott fel. Leült mellém.
- Szia. – mondta, hatalmas mosollyal az arcán.
- Szia. – viszonoztam a gesztust. – Mi a neved? – kezdeményeztem beszélgetést vele.
- A nevem Imani. Azt jelenti „hit". – merengve nézett maga elé, majd felém fordult és törökülésbe helyezkedett. – És téged hogy hívnak?
- Nina vagyok. Fogalmam sincs mit jelent. – nevettem, ezzel őt is kacajra fakasztva.
- Gyönyörű vagy, Nina. – mosolygott kedvesen, mire lesütöttem a szemem. A fiúk felé fordult és sóhajtott egyet. – Milyen kár, hogy a magunkfajta lányokat sosem veszik észre, ugye? – nevetett. Egyetértően bólintottam és abban a pillanatban a lehető legreményvesztettebbnek éreztem magam.
- Szeretném megköszönni azt a rengeteg erőfeszítést, amit a faluért tesztek, csodálatosak vagytok. – mondta halkan. Fogalmam sincs miért, de engem ez annyira meghatott, hogy könnyek szöktek a szemembe. Bár még csak most ismertem meg, szorosan átöleltem.
Hosszas beszélgetés után kiderült, hogy Imani is annyi idős, mint én, de elég lázadó, ezért nincs még férjnél. Testvérei közül egyedül ő vállalta, hogy gondját viseli anyjának, miután ők férjhez mentek.
- Gyere, menjünk el sétálni. – álltam fel a földről és leporoltam magamról a koszt.
- Nekem van jobb ötletem. Szeretnél felpróbálni egy tradicionális esküvői ruhát? – sejtelmesen elmosolyodott. – Úgy kicsinosítalak, hogy még a lábad nyomát is megcsókolja majd. Na, gyere! – ragadott karon és elkezdett húzni maga után, én pedig hagytam. És kíváncsian vártam a végeredményt.