Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

Nine

Végül sikerült meggyőznöm Harry-t arról, hogy Zaire-nek nincs szüksége sem okos telefonra, sem multifunkcionális játékkonzolra, tekintve, hogy a házukban még áram sincs. Abban maradtunk, hogy közösen adunk ajándékot neki; füzeteket és íróeszközöket, valamint ruhákat és ételt vásároltunk, aztán négy megpakolt szatyorral tértünk vissza a szállodába.
- Azt hiszem, épp ideje lesz vacsoráznunk valamit. – elmélkedtem. Harry egyetértően bólintott és elkérte a szobakulcsát, aztán én is a sajátomat.
- Negyed óra múlva találkozunk a hallban. – mondta mielőtt kiléptem a liftből. Visszanéztem rá és még egy pillanatra láttam a mosolyát, végül az ajtó becsukódott, elzárva minket egymástól.
A szobámba érve gyorsan rendbe szedtem magam, végül elindultam és egy elegáns 2 perces késéssel érkeztem. Harry már várt.
- Mehetünk? – kérdezte az órájára pillantva.
- Persze. – bólintottam, azzal mindketten az étkező felé indultunk.
- Szeretnék bemutatni neked valakit. – mondta, majd körbenézett a helységben és nem sokkal később meg is találta azt a valakit, akit keresett. Követtem tekintetét. Az egyik asztalnál, nekünk háttal egy hosszú, platinaszőke hajú lány ült. Harry arcán büszke mosoly jelent meg. Biztos nagyon fontos ember lehet, és sokat jelenthet számára, hogyha ilyen ragyogó és szeretettel teli pillantásokkal ajándékozza meg. Valószínűleg a testvére vagy az unokatestvére.
Az önkiszolgáló pulthoz lépve magunkhoz vettük a vacsorát, aztán Harry-t követve az asztal felé indultunk.
- Szia. – szólította meg a lányt.
- Harry! – kiáltott fel és azonnal felpattant. Hatalmas sarkú platformcipőt és szemtelenül rövid rövidnadrágot viselt, falatnyi toppal. Időt sem hagyott szegény srácnak, hogy letegye a tálcáját, azonnal a nyakába ugrott és ölelgetni kezdte.
- Hogy utaztál kedvesem? – csókolta szájon a hölgyet Harry, bennem pedig meghűlt a vér és úgy éreztem: én ebből nem kérek.
Az agyam reflexszerűen sorolni kezdte az indokokat, hogy miért kéne ott hagynom őket a francba és elvonulni a terem másik felébe, hogy magamban elfogyasszam a vacsorámat.
Egyrészt a csajnak olyan szemérmetlenül rövid nadrágja volt, hogy a kurvák hozzá képest szolidan öltözködnek. Másrészt dekoltázsa mélységét leginkább a Mariana-árokhoz tudnám hasonlítani. Harmadrészt pedig, biztosan állíthatom, hogy legalább 3 kilogramm sminket viselt... csak az egyik szemhéján.
A szívem is gőzerővel termelte az ellenérveket. Végül ő győzött. Így történt az, hogy vettem egy mély levegőt és vártam.
Mindenekelőtt, Harry egy jó barátom és nagyon fontos nekem. Valamint, ki tudja? Lehet, hogy ez a lány okos és találok vele közös témát.
- Tökéletesen. Csak azt nem értem, hogy miért az első osztályba szólt a jegyem. Hiszen én már leérettségiztem. – nem, azt hiszem, tévedtem. És a legszörnyűbb az egészben, hogy ő ezt teljesen komolyan kérdezte.
Harry csak egy nevetéssel elintézte az egészet. Én pedig szenvedtem. Kínkeservesen hosszú lesz ez az egy, esetleg másfél óra.
- Életem, hadd mutassam be neked az egyik, számomra nagyon kedves munkatársamat. – mondta, én pedig letettem a tálcámat a mellettünk lévő asztalra, hogy kezet nyújthassak.
- Szia, Nina vagyok. – poroltam le a kezemet, majd felé nyújtottam, hogy szemeibe nézhessek. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azokat a tipikus, vakon féltékeny, üres és buta, de ugyanakkor mélységen gyűlölettel teli pillantásokat, amiket néhány tizedmásodperc alatt kaptam.
- Charlotte. – Charlie, mint a majom a sorozatból.
- Szép pár vagytok. – dicsértem meg őket.
- Kösz. – hát, mi sem leszünk barátok.
- Nos, akkor üljünk le. – csapta össze a tenyereit Harry, ezzel varázsütésre feloldva a feszült hangulatot és csak egy burkolt, csendes utálkozás ment végbe kettőnk között.
Két dologra lettem figyelmes a velük töltött, cirka 30 perc alatt. Az egyik az, hogy Charlie, vagyis Charlotte, folyamatosan a telefonját nyomkodta, miközben Harry végig hozzá beszélt. A másik, hogy őt, mármint Harry-t ez egy cseppet sem zavarta.
Kihasználtam az alkalmat, ha épp nem engem kérdezgetett, pontosabban felszínesen faggatott a nője, és igen, kereken 30 perc kellett hozzá, hogy dobjak egy S.O.S. üzenetet Emilie-nek, aki perceken belül ott is termett, hogy kimentsen ebből a lassú, feszült és számomra gyomorforgató szituációból.
- Nina! Nina, hála az égnek! Már mindenhol kerestelek. – megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor végre belépett az étkező ajtaján.
- Mi az, Emilie? – néztem rá úgy, mint aki semmiről sem tud. Szemem sarkából Harryre pillantottam, aki gyanúsan méregetett minket.
- Az irodából jövök. Téged keresnek. – ha nem kamu sztori lett volna, akkor sem kötöttem volna a körülöttünk lévő személyek orrára, hogy miért keresnek, így hát letettem a villámat.
- Rendben. – biccentettem neki, mire sarkon fordult és eltűnt. Bizonyára kint megvár. – Sajnálom, de nekem mennem kell. – tettem jobb kezemet mellkasomra, színpadiasan.
- Milyen kár. – sajnálkozott Charlotte is, hangjában maró gúnnyal. Levittem a tálcámat a mosogatópulthoz, megköszöntem a vacsorát, majd szapora léptekkel elhagytam az ebédlőt. Emilie a lifteknél várt.
- Köszönöm, Em. Jövök neked eggyel. – fújtam ki a levegőt és benyomtam a lift hívógombját.
- Igazán nincs mit. De ki volt ez az anyaszomorító? – érdeklődött és hangján hallani lehetett a nem kismértékű megvetést.
- Harry barátnője, valami Charlotte és olyan buta, hogy hozzá képest egy analfabétát nyugodt szívvel küldhetnénk egy tehetségkutatóba. – ráztam a fejem. A lift ajtaja kinyílt, mi pedig beszálltunk.
- Egyébként, Nina én a helyedben nem barátkoznék vele. Annyira fura. És plusz egy indok, hogy a nője tükrözi az ízlését. Én mondtam, hogy nem teljesen normális.
- Csak tudod, az a baj, hogy aki normális, az üres. – ráztam a fejemet. Akkor sem adom fel a barátságomat ilyen hülyeségek miatt. – Ha körbenézel és tüzetesebben szemléled a dolgokat, akkor rájössz, hogy ebben a világban senki sem normális. Még te magad sem. – nyomtam a homlokomat a lift hideg falához. – És pont így vagy egyéniség. Viszont ha beállsz az aktuális sorba és normálisnak vallod magad, már nem vagy egyéniség.
- Ezt most nem egészen tudtam követni. – rázta a fejét Emilie, haja minden mozdulatra meglibbent.
- Nem is baj. – sóhajtottam. – Még egyszer, nagyon köszönöm. Életmentő volt. Bármi kell, csak szólj. – a lift megállt, az ajtók kinyíltak.
- Igazán nincs mit, Nina. Jó éjszakát. – búcsúzkodott, miközben kilépett a szerkezetből, én utána.
- Jó éjszakát! – köszöntem el én is, végül fáradtan löktem be az ajtómat. Túl hosszú volt ez a nap.