Welcome to Nigeria /h.s/ [BEFEJEZETT]

One

Már három hete, hogy elküldtem azt a fránya űrlapot és még mindig semmi válasz. Kezdem teljesen elveszteni a reményt.
Idegesen sóhajtottam egyet és visszaraktam a kezemben lévő nyomtatványt a kupacba, ami az asztalomon tornyosult. Tenyerembe temettem arcomat és megdörzsöltem, hogy koncentrálni tudjak.
- Minden rendben, Nina? – jött oda egy munkatársam.
- Utálom a papírmunkát. – morogtam és kibontottam az ásványvizes palackom.
- Ez a mi sorsunk. – rázta a fejét együtt érzően.
- A tied lehet, de az enyém nem. – inkább folytattam a pecsételést. Be kell kerülnöm abba az expedícióba, különben bele fogok őrülni a munkámba.
Megváltás volt az ebédidő és mivel június elejéhez méltóan hét ágra sütött a nap, legalább 35 fok volt, kimentem a városba, hogy ott töltsem az ebédidőm. Egy egyszerű cukrászda mellett döntöttem. Leültem az egyik asztalhoz és vártam a pincérre.
Rendeltem egy limonádét és egy szendvicset, aztán hátradőltem a székemben és csak élveztem a kellemes, kora nyári időjárást. Megesküdtem volna, hogy valaki figyel. Körbenéztem, de sehol senki. Az agyamra ment ez a sok papírmunka, meg ücsörgés.

Hazaérve fáradtan dőltem le az ágyamra, egyenesen bele egy kupac levélve. Ijedtemben felpattantam, aztán megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megláttam, hogy csak néhány papírra dőltem rá. Leültem az ágyam szélére és sorban szedtem őket fel.
- Számla, fizetéses papír, életbiztosítás, szórólap, divadújság, szórólap, P.E.P.A. Expedíció, reklámújság... - dobáltam a postát a földre, aztán mikor rájöttem mit láttam, kikerekedett szemekkel vetettem magam utána. Az esés közben felkaptam a levelet és szinte feltéptem a borítékot.

„Kedves Nina Parker!

Örömmel tájékoztatjuk, hogy cégünk idén 149 kollégájával együtt Önt is kiválasztotta, hogy részt vegyen az idei 3 hónapos Nigéria-expedícióban.

Az utazással kapcsolatos információkért és további tájékoztatásért forduljon feletteseihez.

Gratulálunk! Nigériában találkozunk.

Üdvözlettel:
A Pray for Every Poor African Nigériában tevékenykedő önkéntesei."

Örömömben sírva sikítottam fel és szaladtam anyához, hogy vele is közöljem a jó hírt.
- Anya! Anya! Anya! – futottam le a lépcsőn a konyhába. – Anyaaaaaaaaaaaaa!
- Már megint pók van a szobádban? – nézett rám egy pillanatra, miközben paradicsomot szeletelt a vacsorához. Letettem elé a papírt, mire megállt a kezében a kés. Némán, könnyezve néztem, ahogy végigolvassa, aztán tekintetét rám aggatja. Annyi minden tükröződött benne: öröm, bánat, félelem és aggodalom.
- Annyira büszke vagyok rád. – suttogta halkan, miközben az ő könnyei is folyni kezdtek. Szorosan magához ölelt és abba az egyetlen, árva ölelésbe belesűrített minden szeretet, büszkeséget és megkönnyebbültséget, amit csak tudott.

Anya határozott nő volt, aki bátor és fáradhatatlan. Sosem veszekedett velem, egyedül akkor, amikor már láttam, hogy nem bírja a munkát, ezért ott hagytam a sulit. Mindig azt szerette volna, hogy én is Afrika kutató legyek, mint apa. És én is valami hasonló szerettem volna lenni. Emelt biológiát, földrajzot és történelmet tanultam, de amikor láttam, hogy anyu már alig él, előrehozattam minden érettségit és letettem. Azután álltam be a P.E.P.A.-hoz dolgozni.

Aznap este ünnepeltünk. Jégkrémes tortával és egy üveg pezsgővel. Elindultam felfelé a célomhoz. Még a végén egyetemre is eljutok.
Elégedetten feküdtem le aznap este. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy segíthetek másokon és izgatott, mert fogalmam sem volt, mi vár rám Nigériában.