- Nem mentegetőzni akarok, de tényleg csak néhány hete szereztem róla tudomást. Steph, ugye emlékszel a múltkori beszélgetésünkre? Amikor mondtam, hogy nem azért találkoztam azzal a nővel, amiért te gondoltad...
- Milyen nő? - vágott közbe anyu idegesen.
- Ismétlem, nem azért amiért gondoljátok. Egy régi osztálytársam. A legjobb barátnőjével voltam együtt a gimiben...
Gyorsan végigfutott az agyamon valami. Jesse a múltkor mesélte, hogy a cukrászdában az anyja legjobb barátnőjét látta egy férfival. Nagyon remélem, nem az fog kisülni belőle amire gondolok...
- Együtt jártunk főiskolára is a lánnyal, és én már a lánykérést is terveztem...
- Ha most el fogod mesélni a történetedet életed szerelmével, én itt hagylak - vágott közbe ismét anya még idegesebben.
- Nyugodj meg, életem szerelmét elvettem - fogta meg anyu kezét, mire ő megenyhült, és egy kicsit elmosolyodott.
- Milyen romantikus - mondtam szarkasztikusan, és elfintorodtam - Rátérhetünk a lényegre?
- Igen. Szóval már ott tartottam, hogy megkérem a kezét, amikor elköltözött. Nem mondta az okát, próbáltam valahogy beszélni vele. Naponta többször is hívtam, de vagy nem vette fel, vagy valami hülye indokkal lerázott. 18 évvel később tudtam csak meg hirtelen költözésének okát. Szerettem volna kicsit felkészültebben elmondani a dolgot. De most hogy te, Jesse megjelentél, már nincs mit tovább halogatni - basszus, hogy nekem ezt is meg kellett éreznem...
- Mondd, hogy nem oda fogsz kilyukadni, amire gondolok - állt fel hirtelen Jesse.
- A barátnője csak most mondta, hogy terhes volt és nem merte nekem elmondani. Hidd el, fiam, nem tudtam róla.
- Ki ne merdd mondani mégegyszer, hogy fiam! - azzal Jesse elhagyta a konyhát.
Felvette a cipőjét és kiviharzott a házból is. Gondolkodás nélkül rohantam utána.
- Állj meg kérlek - az utca végében értem utól.
- Ne kérd, hogy menjek vissza!
- Eszem ágában sincs. Én is kiakadtam.
- Ne mondd, hogy megértesz. Mert szerintem nem érted mi játszódik le bennem.
- Nem is azt mondom. Csak azt, hogy én sem számítottam erre. Gyakorlatilag ő nevelt fel, és most kiderült, hogy van egy másik gyereke is.
- Nehogy már, még a végén még téged kelljen sajnálni, amiért osztoznod kell apucin.
- Befejeznéd?! Elhiszem, hogy szar lehet ezt megtudni, de nem én tehetek róla.
- Fogadjunk arra akarsz kérni, hogy adjak neki egy esélyt.
- Igen, pont erre akarlak kérni - elröhögte magát, szinte már hisztérikusan.
- Milyen sablonos az egész sztori. 17 év után meglelem apám, aki eddig semmit sem tudott a létezésemről. Aztán nagy öröm van, egymásra találunk, befogad a családjába. Mindannyian egy nagy, boldog család leszünk. De tudod mit?! Én nem kérek ebből a szuper kis családból. Megvoltam eddig is nélküle. Nem 17 évesen akarok beszerezni egyet.
- Kérlek, fejezd ezt be! - annyira kibirultam, hogy lassan elsírtam magam.
- Ne kérd, hogy nézzem el, amiért eddig nem foglalkozott velem.
- Hiszen nem is tudott rólad - eddig csak ő ordibált, én próbáltam higgadt maradni, de már kezdett sok lenni a viselkedése.
- Ha annyira akart volna, akkor megtalált volna. Akkor mégis miért nem keresett? - kezdett kicsit elhalkulni, és az ő szemében is könnyeket láttam.
- Gyere vissza és kérdezd meg tőle.
- Nem. Ne is kényszeríts rá!
- Egyedül akarsz lenni? - bólintott - Értem.
Keserűen elmosolyodott, majd megfordult és elindult.
- Várj! - utána siettem és elkaptam a karját.
- Mondtam, ne akard, hogy visszamenjek.
- Nem ezt kérem. Megértem, hogy át kell gondolnod most sok dolgot. De ne csinálj semmi hülyeséget, oké? Kérlek szépen, vigyázz magadra.
A hangom annyira kétségbe esett volt, hogy az már szinte túlzás. Közelebb lépett és megcsókolt. Akaratos volt, mégis lágy. Félve tette meg, de magabiztos volt. Gyors volt, engem mégis teljesen elvarázsolt.
- Ígérem - homlokát enyémnek döntötte, megsimította az arcom, majd elment.
