Látni Jesset felkavaró érzés volt. Nem is tudom mit érzek jelen pillanatban. Dühöt? Meglepettséget? Talán valahol mélyen egy kis örömöt?
Nem is tudom, hogyan kéne reagálnom. Akadjak ki és rendezzek jelenetet? Esetleg ha beszélgetést kezdeményezne legyek udvarias és tegyek úgy mintha mi sem történt volna? Vagy válasszam az egyszerű megoldást, azaz egyszerűen kerüljem el? Azt hiszem az utolsónál maradok.
- Steph... - kezdte mikor mellé értem, de leintettem.
- Bocs - mentem el mellette.
Hirtelen kezd kevés lenni a levegő, és sok az ember. Csapdában érzem magam. Ki kell innen jutnom.
Az ajtó felé igyekeztem, amikor Chris elkapta a karom.
- Hé, minden rendben?
- Persze, csak kell egy kis levegő.
- Oké, akkor menjünk sétálni.
- Nem! - vágtam rá hirtelen - Vagyis... bocsi, de most kell pár perc egyedül.
Nem vártam meg a válaszát, hátat fordítottam neki, és otthagytam. Remélem nem haragszik meg. Majd reggel elmesélem neki...
Elindultam a part felé. Nagyon halványan még látszódnak a Nap utolsó sugarai. A tenger halkan morajlik nem messze tőlem. Békés az egész, az én fejemben mégis káosz van.
Nem is tudom, mi most a bajom. Egy értelmes gondolatom nincs. Még magamnak sem tudom elmagyarázni mi is történik. Oké, szedjük össze a gondolatainkat. Mély levegő, és kifúj. Szóval...
Megjelent a volt pasim, akit fél éve nem láttam. Azt sem tudom mi történt vele. És azóta sem tudom egyáltalán miért lépett le. Szó szerint egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Beszélgetünk, hülyéskedünk, aztán 5 perc múlva azt sem tudom merre jár.
Az első hétben reménykedtem, hogy visszajön. Aztán kezdtem dühös lenni rá. Összepakoltam az összes cuccát zsákokba, amit pedig behajigáltam a garázs egyik hátsó sarkába, azóta nem is nyúltam hozzá. Egy közös képünk maradt csak az éjjeli szekrényemen. Egyik reggel (miután éjszaka vele álmodtam) megpillantottam a képet, és egy pillanat alatt olyan dühös lettem, mint még soha. Széttéptem a képet, és kidobtam a kukába. Néhány nappal később láttam meg az egyik darabot a szőnyegen, és akkor bántam meg a tettem. Gyorsan előkerestem a kép többi részét és összeragasztottam. Amióta megmentettem a képet, azóta csak szomorúságot érzek. Chris megjelenésével pedig elkezdtem felejteni. Kevedebbet gondoltam a régi dolgokra, végül pedig már semmit. Úgy éreztem, végre továbbléptem. Erre megjelent Jesse.
Szomorú vagyok és dühös. Szomorú, mert nem tudom mit érzek. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Eddig olyan boldog voltam, és most úgy érzem ennek vége. Ez pedig nem jó.
Dühös vagyok Jessere, először is mert akkor elment, itthagyott és azt se mondta miért. Másodszor pedig, mert visszajött. Mert megzavarta a nyugalmat ami volt nélküle, és félek eztel tönkre is tett mindent. Újra.
Végül pedig dühös vagyok magamra, mert már nem érzem azt a különleges érzést, amit akkor éreztem, mikor megláttam őt. És azért is, mert egyáltalán zavar, hogy nem vált ki olyan érzelmeket belőlem, mint régen.
Fáj belegondolnom, hogy az első nagy szerelmemnek vége. Nem akarom őt elengedni, de már nem érzem, hogy bármi összetartana minket...
- Beszélhetünk? - hallottam meg hangját a hátam mögül.
Nem ijedtem meg. Még csak meg sem lepődtem. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Nem szokása csak úgy feladni. Csak az hihetetlen, hogy még most is ennyire ismerem.
- Mit szeretnél?
- Egy esélyt...
- Komolyan azt hiszed, hogy megbocsátom azt amit tettél, és onnan folytatjuk ahol abbahagytuk?!
- Nem, én egyelőre csak azt kérem, hogy hallgass meg.
- Hah, egyelőre?!
- Steph, kérlek...
- Hallgatlak.
- Szóval... nem tudom megmagyarázni, vagyis meg tudom, de az nem mentség. Ahj... -sóhajtott fel, mintha nem tudná mit akar mondani - Mikor kidetült, hogy lesz egy testvérünk, teljesen kiakadtam. Vagyis, ez jó dolog, de... Most gondolj bele, nem lehettünk volna együtt. Így is elég fura volt a helyzet. Mi lett volna, együtt maradunk és ő megszületik. Ha nagyobb lesz elkezd azon gondolkodni, hogy mi hogyan lehetünk együtt. Hisz mindketten a tesói vagyunk, mégis szerelmesek egymásba. Vagy ha mondjuk az iskolába csesztetnék emiatt. Gondold el milyen rossz lenne neki, és milyen rossz lenne nekünk tudni, hogy miattunk szekálják. Tudom, hogy mindez nem mentség arra amit tettem. És tudom, hogy ez nem volt megoldás, de nem tudtam mit tehetnék. Mikor rájöttem, hogy ez életem legnagyobb hibája, vissza akartam jönni, de nem volt pofám azok után eléd állni. Jobbnak láttam ha távol maradok. De már nem bírtam tovább. Rohadtul hiányoztál az első perctől.
- Na persze... - suttogtam halkan.
- Tényleg. És hidd el, én is azt kívánom, bárcsak ne mentem volna el. De azt már nem tudom visszacsinálni, így megpróbálom menteni még a menthetőt.
- Te már nem tudsz megmenteni semmmit.
- Kérlek ne mondd ezt. Ne utálj ennyire.
- Én nem utállak, csak még mindig nem értem meg mire volt ez jó - mondtam még mindig sértődötten, kissé idegesen.
- A rohadt életbe! Elbasztam, oké?! Tisztában vagyok vele.És rohadtul megbántam, de nem tudok ezen változtatni, akármennyire is szeretnék.
Lassan egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Eddig bírtam, elgyengültem. Fogalmam sincs mihez kezdjek...
Az előző könnycseppet követte a következő, ezért elfordítottam a fejem. Jesse közelebb lépett.
- Sajnálom! Tényleg nagyon sajnálom. Picúr, kérlek nézz rám...- állam alá nyúlt, és úgy fordított maga felé. Becenevemet hallva végig futott rajtam egy jól eső borzongás.
Ráemeltem tekintetem. Mélyen a szemébe néztem, és elvesztem benne. Nem tudom mihez kezdjek...
Egyik felem meg akar neki bocsátani, és el akar felejteni minden rosszat. A másik részem pedig nagyon is emlékezni akar, és Chrisszel akar maradni. Tényleg, Chris...
Eddig eszembe sem jutott. Vele mi lesz? Nem akarom megbántani, , de biztos sikerülni fog. Ha megbocsátok Jessenek, ha nem. Olyan helyzetbe kerültem, amire nem számítottam. Döntenem kell.
Jesse vagy Chris?
Sziasztoook!
Remélem meg vagytok elégedve ;)
Elég hosszú, és esemény dús rész lett.
Szóval, mint korábban is írtam, még nem biztos, hogy vége a szünetnek. Mindenképp szeretnék írni nektek néhány részt. Ha másért nem is, legalább azért, hogy le legyen zárva a történet.
Be kell vallanom, hogy most jól esett írni. Ihletet kaptam, és csak úgy jöttek a szavak egymás után. Nem beképzeltség, de meg is vagyok vele elégedve.
Most egy kis közérdekű közlemény: holnap lesz egy éve, hogy regisztráltam ide. Ezzel kapcsolatban írtam néhány sort az Infók és egyebek című könyvembe. A bejegyzést éjfél után, vagy legkésőbb holnap délelőtt felrakom.
(Esetleg felrakom majd ide is, ahol néhány napig olvashatjátok)
Azt hiszem egyelőre ennyi, az 1. évemmel kapcsolatban pedig olvashattok néhény óra múlva az Infók és egyebekbe. Akit érdekel nézzen bele, jól esne ;)
Sok puszi mindenkinek
~Reb
