Ültem a hosszú folyosó egyik fehér székén. Könyökömet a térdemre támasztottam, arcomat tenyerembe temettem. Nem tehettem mást, csak vártam. Valahányszor megkérdeztem az orvostól, hogy van-e valami hír, csak annyit mondtak legyek türelemmel, és hagyjam hogy tegyék a dolgukat.
Szóval fogalmam sincs, hogy a barátnőm milyen állapotban van. Ez a várakozás viszont arra jó, hogy gondolkodjak egy kicsit. Végre van időm végiggondolni az utóbbi 5 évünket. Elég sok minden történt ezalatt az idő alatt. Megismertem a legcsodálatosabb lányt a világon, megszereztem majd el is veszítettem őt. Életem legnagyobb hülyeségét csináltam, mikor azon az estén elhajtottam. Vagyis nem akkor amikor elhajtottam, hanem amikor nem mentem vissza.
Utólag már el sem tudom képzelni, hogy mi volt az ok, amiért ezt a csodálatos lányt, és a remek családomat itt hagytam. Néhány hónapig éltem csak velük, de életem legjobb időszaka volt. Csak én akkora idióta voltam, hogy ezt észre sem vettem, ezért nem is becsültem meg őket kellően. Amikor erre rájöttem, azt hittem már késő lesz. Azt hittem nem fognak visszafogadni. És számomra még a mai napig hihetetlen, hogy megbocsátottak, és újra a családjukhoz tartozhattam. Ahová még most is tartozom.
Mély gondolataimból hangos csipogás szakított ki. Hirtelen még nagyobb lett a zűrzavar. Felpattantam, hogy jobban lássam az eseményeket. Két nővér rohant be Stephanie kórtermébe, egy pedig kifelé, egy orvost keresve. Amikor megjelent az orvos meghallottam azt a mondatot, amitől a legjobban féltem.
- Jöjjön, Doktor úr! Leáll a szíve.
Hirtelen azt sem tudom hol vagyok. Nem fogom fel, mi történik körülöttem. Tehetetlenül roskadok vissza a székbe, és üres tekintettel bámulok magam elé. Ez a tehetetlen várakozás még rosszabb, mint néhány perccel ezelőtt. Tudni, hogy akit a legjobban szeretek, épp az életéért küzd az ajtón túl, és én csak itt ülök és nézem azt az ajtót. Életem legrosszabb órait élem.
Órák ezek egyáltalán? Lehet még csak percek teltek el? Lehet 20 perccel ezelőtt még otthon készülődtem a lánykérésre? De az sincs kizárva, hogy már több mint 3 órája vizsgálják Stephet. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Mennyi is most az idő?
Zsebemből gyorsan előkeresem a telefonom. A képernyője betört, de egyáltalán nem izgat most. Felnyitva a billentyűzárat az első dolog amit meglátok, egy közös képünk. Végig huzom az ujjam a képernyőn, barátnőm arcát simogatva, közben lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Istenem, bármit megadnék azért, hogy tudjunk még ilyen közös mosolygós képet csinálni.
Eszembe jut miért is vettem elő a telefonom, és az órára pillantok. 6:48. 4 óra körül érkeztem a kórházba. Tehát a második tippem volt jó, miszerint lassan három órája vizsgálják barátnőmet.
A következő pillanatban az orvos lép ki az ajtón. Hirtelen felugrok és odalépek hozzá. Mielőtt bármit mondhatna meghallom a sípolást. Azt a sípolást, ami a legrosszabbat jelenti.
Kezét vállamra teszi, és együttérzően néz rám. Elhiszem, hogy mindent megtett. Nem hibáztatom. Nem hibáztatok senkit, egyszerűen csak nem értem, miért velünk történik ez.
- Ha szeretne elbúcsúzni, kap pár percet.
Könnyeim mögül felnéztem rá, és bólintottam. Lassan léptem be a kórteremben. Az ágyon a számomra még mindig leggyönyörűbb lány feküdt. Mostmár élettelenül.
Leültem mellé, megfogtam a kezét, másik kezemmel pedig haját és arcát simogattam. És most először életemben, teljesen őszintén elmondtam az érzéseim. Elmondtam mindent, amit ő jelent nekem.
- Téged szeretlek a világon a legjobban. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem. Tudod, nem véletlenül mentünk egymásnak az első napon. Én így akartam. De eszem ágában sem volt irantad érezni semmit. Az apámat akartam megkeresni, és tudtam, hogy te vagy az egyetlen aki elvezethet hozzá. Így hát a közeledbe akartam férkőzni. Nem mondom, eléggé megnehezítetted a dolgomat. Sose voltál egy könnyű eset, és ezt szerettem benned a legjobban. Felkeltetted az érdeklődésem azzal, hogy nem estél hasra tőlem, már az első percben. Kicsit meg is ijesztettél, hogy nem fogom tudni véghez vinni a tervem. Aztán csak sikerült levennem téged a lábadról. Vagy csak kirúgtam alólad? Már nem emlékszem pontosan - halványan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az emlék. - Elkezdtél érdeklődni irántam, és akkor már tudtam, én nyertem. Aztán mégiscsak keresztbe tett valami, ami meghiúsította a tervem. Ez a valami pedig az volt, hogy te is érdekelni kezdtél engem. Életemben először tényleg érdeklődtem egy lány iránt. Beléptél az életembe, és teljesen felforgattad azt. Hirtelen teljesen más dolgok váltak fontossá. Addig az volt az első, hogy a lehető legtöbb csajt megszerezzem. Kellett a pénz, hogy még több cuccot vegyek, ami bejön a csajoknak, és megkönnyíti ezzel a dolgomat. Meg hát kellett a bulira, piára, ilyenekre. Aztán megismertelek, és az összes többi csaj jelentéktelennek tűnt onnantól. Apámban csak a pénz forrását láttam, de ahogy meséltél róla meg akartam őt ismerni. Egy családra vágytam, és tőletek meg is kaptam. Hálás vagyok mindenért amit kaptam tőled és tőletek. Nem vagyok büszke arra az énemre, aki előtted voltam, de arra igen, amivé melletted váltam. Büszke vagyok arra, hogy jobb emberré váltam. És megígérem neked, hogy egész hátralévő életemben azon leszek, hogy te is büszke legyél rám. Ugye figyelni fogsz engem? Ugye velem leszel?
