My Past Of Shadow [Befejezett]

1.rész

Egy unalmas nap az iskolában, mint mindig, de mégis egy kicsit más volt. Szemeimben az emberek, mintha mások lettek volna. Máshogy viselkedtek. Egész nap egy rossz érzés kerülgetett, de nem tudtam rá jönni, hogy mi az. Mindenki olyan gonosznak tűnt, de csak ez is az én hülyeségem, mint mindig.
-Sarah, figyelsz te rám?-kérdezte Emma. Körbe néztem. A tengerparton voltunk, de mégis mikor jöttünk ide?
-Em, mikor jöttünk ide? -fordultam felé. Mosolygott, de nem az a ragyogó mosoly volt arcán, mint általában. A világos szőke haja, mintha sötétebb árnyalatban pompázna.
-Már vagy 5 perce, hogy itt vagyunk! -nézett rám furcsán.
-Ma nagyon furcsa vagy Sarah. Valami baj van? -aggódó tekintette égette bőröm.
-Semmi bajom. -hazudtam. Nem merem elmondani neki észrevételem. Még a végén hülyének nézne, s valamiért nem bízom benne. Ő is olyan más, mintha egy sötét erő hatalmasodott volna el mindenkin.
-Rendben. Amúgy egész nap téged nézett Mark. Biztos be jössz neki. -vigyorgott.
-Nem érdekel.-mondtam egyhangúan. Mark a suli menő alakja és a leghelyesebb. A lányok mind odáig vannak érte. Engem sose érdekelt. Számomra ő egy beképzelt sznob volt, aki csak a gyengébbeket bántja, s minden egyes lánnyal kikezd. Legszívesebben a sírba kívánnám.
-Te nem vagy normális. -ült le a homokba.
-Meglehet! -mondtam. A telefonom hangja zavart meg. Anya üzent, hogy azonnal menjek haza. Ez furcsa, sose szokott írni. Főképp azt nem, hogy menjek haza. Egyre furcsább ez a nap. A rossz érzés egyre erősebb lett. Elkezdtem haza fele futni, barátnőmet ott hagyva a parton. Mikor a házunkhoz közelettem lassítottam tempómon. A ház ugyanúgy áll, mint eddig, semmi változás. De mégis féltem belépni oda. Az érzés egyre erősebb, legyengíti a testem. Sehogy se tudok megszabadulni ettől az érzéstől. Remegő lábbal sétálok az ajtóhoz. Semmi zajt nem hallok. Csend van a házban. Lassan a kilincs felé nyúlok. Lenyomom, s belépek a házba. Semmi nem volt bent. Minden úgy van, ahogy kell lennie. De akkor mitől van ez a rossz érzés? Biztos a kevés alvástól, s a fáradtságtól.
-Megjöttem!-kiabáltam. Senki se válaszolt. Beljebb mentem. A nappaliba mentem. A táskám kiesett a kezemből, s megtorpanva álltam a nappaliban. Mozdulni se bírtam. A szüleim kikötözve voltak egy széken és a szájuk le volt ragasztva. Mikor anya meglátott elsírta magát. Apa valamit nyögött, valamit mondani akar, de nem tudom mit. Egy lépést tettem feléjük, ám ekkor mellőlem két lövés hangzott el. Ijedten a szüleim felé néztem, akik már halottak. A testükből folyik ki a vér, s nem lélegzenek. Végleg halottak. Elkezdtem sírni. Oda szaladtam, s letérdeltem a holttestük mellé.
-Miért?-sírtam. Ekkor egy fiú sétált be. Felé néztem.
-Kérem ne! Ne bántson!-bőgtem. Nem bírtam mást csinálni csak sírni. A testem nem mozdul, de miért? Még megmenekülhetek, de nem megy. Sírok, semmit se csinálok csak sírok. A szüleim halottak, s kitudja, hogy mikor megyek én is utánuk. A fiú a vállára dobott. Mi, mit csinál?
-Engedjen el! -sikítottam, s sírtam. A legrosszabb, hogy senki se hallotta, ugyanis senki se lakik erre csak is mi. Mi voltunk olyan hülyék, hogy egy teljesen üres utcába költözzünk.
-Engedjen már el! -tovább sikítottam, reménykedve, hogy hátha véletlenül jönne erre valaki. De az már túl szép lenne. Ütöttem a vállát és a hátát, de semmi. Felpofozott. Tovább sírtam, s remegtem. Nem szóltam semmit. Nem ütöttem csak sírtam. Féltem. Túlságosan is. Miért velem történik ez? Miért pont én? Tettem valami rosszat, amivel ezt érdemlem? Egy erdőbe voltunk már. Már nem sírtam csak csendben pihentem vállán, s vártam a halálom idejét. Ekkor megbotlott valamibe, amitől kiestem kezei közül. Egy kis reménység csillant meg szemeimben. Felálltam, s elkezdtem vissza fele szaladni. Hallottam ahogy utánam iramodott a pasas is. Én csak próbáltam gyorsabban futni. Karokat éreztem testemen, amivel vissza tartott, s újra felemelt. Én elkezdtem ütni, ott ahol csak értem, s össze vissza mozogtam karjaiban. Hátha sikerül megmenekülni, de ő túlságosan szorosan fogott. Egy elhagyatott házba vitt be. Majd egy pincébe. Ott ledobott a földre, s le láncolt. Az eséstől megfájdult a karom. Újra elkezdtem sírni.
-Ne sírj már egész nap baszki! -kiabált rám, s felpofozott.
-Te büdös rohadék!-kiabáltam vissza, de miután kimondtam, meg is bántam. Oldalba rugott. Felordítottam a fájdalomtól. A fájdalomtól a földre kerültem. A kezemet a fájó részre tettem, hátha jobb lesz, de ahogy hozzá értem rosszabb lett. Homályos volt körülöttem minden. Kezdtem szédülni. Szép lassan kezdett a hely sötétebb lenni. Hangokat hallottam, de nem láttam semmit. A sötétség teljesen el lepte szemeim fényét. Eszméletlen lettem, már nem hallottam semmit. Semmit se láttam a sötétségen kívül.

Itt lenne az 1.rész :) A többi rész kicsivel rövidebbek lesznek :) Kellemes olvasást!