My Past Of Shadow [Befejezett]

2.rész

Lassan, nehézkesen nyitottam ki szemem, s sötétbe burkolózott helyiség tárult elém. Körbenéztem a számomra barátságtalan, undorító helyen. Mégis hol vagyok? Felültem a földről, s a koszos falnak dőltem. A kezemmel a fájó fejemet dörzsöltem egy pontban. Láncok zörögtek minden egyes mozdulatomnál. A kezemet magam elé raktam. Mindkét kezem le volt láncolva. Mélyen szippantottam a levegőbe, de bárcsak ne tettem volna. Nagyon büdös szag csapta meg orrom. Kellemetlen volt. Még is mi rohad? Fúj! Felálltam a földről, s sétálgattam. Még jó, hogy a lábamat szabadon hagyta azaz őrült. Miközben sétáltam észre vettem egy asztalt. Minden féle eszköz volt ott. Vannak ám trükjei az ember öléshez. Próbáltam elérni az asztalt. Legalább a szélét érném el, amilyen instabil az asztal, szét esik, ha hozzá érek. Nem tudom elérni a lánc nem engedi, túl rövid ehhez. A francba. A kezemmel láncot rángatom, hátha sikerül ki rántanom a koszos falból. Jó pár próbálkozás után feladtam. Sírva rogytam le a földre. Szemeim előtt szüleim holttestét láttam. Meghaltak, de nem értem, hogy miért. Már kurvára elegem van ebből a kegyetlen életből. Csak ültem a hideg földön, s sírtam. Nem tudtam mást csinálni. Idegesen beletúrtam hosszú barna hajamba. Vajon keresnek már engem? A bátyám aggódik? Legalább ő biztonságban van. Kezdek beletörődni, hogy hamarosan meghalok. Habár mindig is kíváncsi voltam a halálra, de nem most akarok meghalni. Túl fiatal vagyok hozzá. Csak 19 éves vagyok, még semmit se tudok az életről. Gondolat menetemből az ajtó nyikorgása zavart meg. Valaki lesétált a lépcsőn. Kezdtem félni. A szívem gyorsabban kezdet el kalapálni a félelemtől. Vajon most lesz a halálom ideje? Rám nézett. A szeme sötétben pompázott. Ördögi mosoly ült ki arcán. Egyre jobban féltem. Elém állt.
-Mi a neved? -kérdezte.
-Sarah. -suttogtam, s az arcomat teljesen el lepte a könny.
-Milyen Sarah? -morogta.
-Sarah Roberts. -nem mertem szemeibe nézni, ezért inkább a padlót kezdtem el pásztázni.
-Neked mi a neved? -kérdeztem félénken. Majd bátorságot vettem magamon, s fel néztem rá. Ő a sötét szemeivel csak nézett.
-Adam. Adam Scott. -mondta, s elment. Már csak azt hallotam, hogy bezárja az ajtót.