My Past Of Shadow [Befejezett]

3.rész

Miután kiment Adam lefeküdtem a földre. A bűz ami szivárog valahonnan, már egyre elviselhetetlenebb. Utálom ezt a világot. Olyan kegyetlen, s undorító. Talán jobb is, hogy meghalok vagy inkább a rossz embereket kéne megölni, s talán jobb és szebb lenne ez a világ? Ez az! Ki kell szabadulnom és megölni. Szóval most nem halhatok meg. Küzdenem kell, de túl gyenge vagyok hozzá. Nem lennék képes megölni egy embert. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

Egész életemben csak a szüleim és a barátaim védtek meg. Sose álltam ki magamért. Bármilyen baj volt, mindig szüleim vagy a barátaim háta mögé bújtam. Annyira béna vagyok, ezen változtatni kell. De nincs annyi bátorságom és lelki erőm, hogy ez mind megtegyem. Utálom ezért magam. Istenem, kérlek segíts rajtam!

Adam sétált le a lépcsőn. Felé fordítottam fejem, s csak néztem ahogy egy tálca étellel sétál felém. A sötét szemei, mintha most világosabbak lettek volna. Szép barna szemeivel nézett rajtam végig.
-Nesze, egyél!-dobta elém a tálcát. -Kö...köszönöm!-motyogtam.

Semmi élet kedvem nem volt. Bárcsak meghalnék! Felültem, s az ölembe vettem a tálcát. Belenéztem a szendvics tartalmába. Sok finomság volt benne, de valami így is zavarta szemem. Sajt volt rá olvasztva. Nem szeretem a sajtot. Hányok tőle.
-Nem szeretem a sajtot! -mondtam halkan, s a padlót figyeltem. Nem mertem rá nézni. -De válogatós vagy! -mondta, s elvette a tálcát a kezemből. Felnéztem rá. Idegesnek tűnt.
-Akkor ma már nem eszel! -fordult el, s indult felfelé.
-De akkor éhen halok!-kiabáltam neki.

Meglepődtem magamon. Ekkor megtorpant. Felém fordult. A szemei egyre sötétebbek lettek. Felém tartott. Féltem. Hátráltam, addig amíg neki ütköztem a falnak. Sírtam. Levett az asztalról egy kést. Mit akar csinálni? Már remegtem a félelemtől. Mozdulni akartam, de nem ment. A lábam teljesen belegyökerezett a koszos padlóba. A testem nem mozdul. Semmi. Miért nem mozdul? Már megint csak állok, s nem mozdulok semmere, mint aznap, mikor megölték a szüleimet. A szemeim előtt bevillant újra apa és anya halott teste. Sírtam tovább. Egyre közelebb jönn a kèssel a kezében. A torkomhoz nyomja kezét és teljes erőből a falhoz nyom.

-Ugatsz még?-kiabálta.
-Kérem, engedjen el, kérem! Ne bántson!-sírtam. Hisz mást nem tudtam egy lány egy fiú ellen, ez elég rossz logika. Semmi értelme küzdeni. Úgyis csak veszíthetek. Gyenge vagyok. Ekkor a kés élét bele mélyeztette a kezembe, s egyre hosszabb csíkokat vágott bele. Az erős fájdalomtól felsikítottam.