My Past Of Shadow [Befejezett]

9.rész

Egy fehér helyiségben vagyok. Fehér falak. Egyre rosszabb érzés kerülget a fehér szín miatt.
Hol vagyok?
Elindulnék, de a lábam nem mozdul. Le vagyok láncolva. Újra. De most a lábamat is bilincs öleli.
Mégis mi folyik itt?
Sírnék, de egy érzés nem enged utat a könnyeimnek.
Kacagást hallok. Egy kislány hangja lehet.
-Sarah, Sarah! -ismételte a nevem.
-K...ki az? -kérdeztem. Egy kicsit féltem.
-Én vagyok az, aki segített kiszabadulni. Aki irányított téged. -suttogta és azután újra el nevette magát.
-Mi a neved? -kérdeztem már egy kicsit bátrabban.
-Hope. -válaszolta.
-És mit akarsz? -kérdeztem.
-Túl sokat kérdezel.-mondta, s egy alak jelent meg hirtelen. A szemeim kitágultak, mikor a kislány arca láthatóvá vált.
Hasonlított rám, de barna szem helyett fekete szem díszelgett gyönyörű arcán.
-Én vagyok a múltad!-nevetett.
-Miféle múlt?-kérdeztem idegesen.
-Arra egy idő után rájössz. Én mindig itt leszek veled!-mosolygott rám, s szép lassan kezdett el halványulni alakja.
-Ne... várj!-kiáltottam utána.
-Mindenre meg kapod a választ az emlékeidben. Csak rá kell jönnöd!-mondta, s teljesen eltünt a szemeim elől.

-Sarah, Sarah! -hallottam egy ismerős hangot. De kié lehet?
-Kellj fel, kérlek! Mond hogy jól vagy! -a hangja elcsuklott, talán sír? De mégis miért? Miért akarja, hogy fel kelljek? Nekem így jó, nem akarok felkelni.
-Sarah! -kiabált. Aggódó hangja megnyugtatta szívem. Ki vagy te?

Lassan nyitottam ki szemem. Éreztem ,hogy testem le izzadt. Nagy levegőt vettem. Olyan érzésem lett hirtelen, mintha ez idáig nem vettem volna levegőt. Mintha majdnem meg fulladtam volna.
-Sarah, jól vagy? -lágy és aggódó hangja nagyon ismerős számomra.
Homályosan látok. Nem tudom kiszűrni, hogy ki lehet.
Majd egyre jobban kirajzolódik alakja. Egyre jobban látom arcát.
-Joe? -mondtam halkan, a hangok nehezen jöttek ki a számon.
-Mi történt?-kérdeztem. Nem emlékszem semmire, de miért?
Magamra néztem. Tiszta véres volt a ruhám, de hogy?
-Minden rendben! -ölelt meg. Szoros ölelése szeretett sugárzott és biztonságot adott számomra.
-Gyere menjünk haza! -mondta lágy hangon. Csak bólintottam.
Felém nyújtotta kezét.  Megfogtan, majd felhúzott a földről. Újra karjaiba zárt, s egy könnycsepp gördült le arcáról.
-Annyira aggódtam.-mondta szipogva.
-Miért? -kérdeztem. Nem értek semmit. Mégis mi történt?
-Nem emlékszel semmire? -tágultak ki szemei.
-Nem!-mondtam, s mélyen a szemébe néztem.