Together [L.S.] ☆szünetel☆

VII.

Sziasztok srácok! Ne haragudjatok a késésért!

-Azt hittem, már felfogtad 3 éve-sziszegte Jay.
-Én is azt hittem, hogy felfogtad a kijelentésemet!-csattant fel Louis.
Hű, ez a Louis nagyon ijesztő.
-Édes fiam, fogd már fel, hogy csak beképzeled magadnak. Keress magadnak egy aranyos kislányt.
-Anya, fejezd be. Világosan elmondtam, hogy meleg vagyok. Fogadd már el-Louis az utolsó mondat szavait egyenként kihangsúlyozta.
-Azt ajánlom, ne húzd ki a gyufát. 14 éves korod óta nem hoztad fel.
-Igen, akkor jöttem rá, de sosem tetszett még senki.
-Jaj, kisfiam?-Jay gúnyosan felnevetett-Szerinted ez így megy, hmm? Jaj, de cuki fiúcska, belészeretek másfél nap alatt? Milyen romantikus. Azt ajánlom, maradj távol tőle.
-Azt hiszem, már elkéstél.
-Hogy micsoda?
-Megcsókoltam-mondta könnyeden Louis.
-HOGY MIT CSINÁLTÁL?-üvöltött fel Jay.
-Maradj már csöndben, Harry alszik.
Ez elég bátor felelet volt Louistól.
-Rendben, de az a göndörhajú szaros fogja bánni, elhiheted!
Fel sem fogtam amit mondott, hirtelen nekem csapódott az ajtó.
Basszus.
A földre estem, jócskán megütöttem magam.
-Harry?-Louisnak leesett az álla a csodálkozástól.
Jay a kanapé felé pillantott, ahol apa mélyen aludt, majd megfogta a pólóm nyakát, és próbált felhúzni ülő helyzetemből.
-Auu-nyöszörögtem.
-Szedd le róla a kezeid!-kiabálta Louis, majd durván odébblökte anyját. Erre már apa is felébredt.
-Mégis mi folyik itt?-pattant fel a kanapéról.
-Rohadék-sziszegte foga között Jay, ám Louis szoros ölelésbe vont.
Louis, a menta illatú, tökéletes Louis. Megijedtem, sőt féltem, de Louis ölelésében teljesen biztonságban éreztem magam. Az előbb azt hittem, meg fog ütni.
Mindigis érzékeny fiú voltam, néha talán úgy viselkedek, mint egy lány.
Észre sem vettem, hogy apáék bementek a szobába, és hogy remegek, mikor Louis belesúgott a fülembe.
-Minden rendben lesz, Harry.

Ennyi. Apa beküldött a szobámba, és azt mondta, reggelig nem jöhetek ki, de  említette, hogy beszélni fog Jayyel.
Azt hiszem, eltiltottak Louistól, nem egész két nap alatt. Gondoltam, hogy reménytelen az életem, de hogy ennyire?
Nem tudok aludni, egyszerűen nem jön álom a szememre. Louis a nappaliban, apáék a hálójukban alszanak. Csendes az egész ház.
Nyikorgást, és kilincsnyitást hallok a szoba másik végéből.
-Harry?-Louis az.
-Louis, ki kell menned.
-Nem érdekel.
-Nem akarom, hogy bántson téged.
-Az anyám? Őrült, de sosem tenne ilyet. Egyébként ne aggódj, már alszanak.
-Miért jöttél?-így éjjel sokkal könnyedebb a beszéd.
Lassan az ágyam felé közeledik, majd leül a végébe, mire én is felülök.
-Csak bocsánatot szeretnék kérni anyám viselkedése miatt.
-Ugyan, Lou. Nem kell, végülis én hallgatóztam.
-Lou?-teljesen sötét volt, ám hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Louis-szerencse, hogy nem látszik, mennyire elvörösödtem.
-Hazz-mondta lágyan. De annyira, olyan lágyan, hogy menten elolvadt a szívem.
-Lou.
-Nem akarok kint aludni.
Túl fáradt vagyok, hogy felfogjam a történéseket.
-Én sem akarom, hogy kint aludj. De gondolj anyádra.
-Mondtam már, hogy nem érdekel. Azt csinálok, amit akarok.
Csendben ültem, nem válaszoltam.
-És én veled akarok lenni.
-Lou-feleltem, majd lecsukódtak a szemeim, és Louis ölébe dőltem. Merészebb voltam, mint bármikor máskor. Louis azonban tartott, tovább üldögélt, és játszadozni kezdett a fürtjeimmel.
-Jó éjt, Harry.