Together [L.S.] ☆szünetel☆

IX.

-Olyan gyorsan történik minden-sóhajtottam fel.
-Tudom, Harry, tudom.
-Most mégis mi lesz?
-Megígértem, hogy minden rendben lesz, oké?
-Oké-motyogtam az orrom alatt, már magabiztosan. Louis megígérte. Bízom Louisban. Minden rendben lesz.
A gondolataimból apa ébresztett fel, amikor benyitott, és közölte, hogy Gemmával boltba mennek, nagybevásárlásra. Igazán rendes apától, hogy minket nem hívott. Eddig vasárnaponként mindig hárman mentünk, de tudta, hogy Louisval nem igazán lesz módunk kettesben lenni. Az arckifejezése meglágyult, amikor meglátott minket, majd lassan visszacsukta az ajtót.
-Apád nagyon kedves ember-mosolygott rám Louis.
-Tudom. Nagyon szeretem.
-És....mi történt az anyukáddal?
Anya.
A sírás fojtogat, ha meghallom ezt a szót. Forró könnyeim lassan végigfolynak az arcomon, majd zokogni kezdek. Érzem, ahogy Louis mellémkuporodik, és magához von, ami kissé enyhíti a fájdalmamat, de közel sem teszi elviselhetővé.
-Én....Az oviból jöttünk haza. Gemmát elhozta az iskolából, és egy kereszteződésnél voltunk. Éppen ecseteltem neki a napomat, és rámkoncentrált, amikor előről belénkcsapódott az autó. Gemmával mindketten kórházba kerültünk, anya nem élte túl- a fájdalom tizenkét év alatt egy cseppet sem gyengült.
-Harry. Harry, annyira sajnálom. Én nem tudtam...Istenem, de faragatlan vagyok, ne ha-
-Megöltem anyát-miattam ütköztünk. Tudom.
-Nem, nem Harry, ilyet ne is mondj. Dehogy. Nem, annyira sajnálom Harry.
Simogatni kezdte a hátam, én pedig a vállába zokogtam.
-Annyira sajnálom.
Ajtónyitódás. Valaki megjött. Nem érdekelt. Pár pillanat múlva a hálószobaajtó nyitódott, amivel szintén nem fogalkoztam, ám Louis kezei megakadtak a hátam közepén.
Jay.
-LOUIS!-ordította magából kikelve.
Hallottam a dühös lépteit, ám Louis nem lökött el. Az ölében hagyott, és hátrafelé lökte magát, hogy távolabb kerüljön az anyjától, mindkét kezét szorosan rajtam tartva.
-NEM MEGMONDTAM?-ordított, én pedig sírtam, mint egy csecsemő.
Éreztem, ahogy elrántja Louis kezét, megtépve a hajamat. Lou védtelen volt, de még mindig nem mozdult, másik kezét rajtam hagyta. Jay megrázta a vállam, hajamba fűzte ujjait, majd erősen maga felé fordította a fejemet, gyakorlatilag megtépve engem.
-Mit képzelsz magadról, te szaros? Bőgsz? Bőg, mint egy kislány!-nevetett fel gúnyosan. Louisnak sikerült kitépnie a kezét anyja fogságából, és megfordított minket, kis időt nyerve.
-Itt vagyok, rendben?-zihálta fülembe, de éreztem, hogy sír.
-LOUIS! AZONNAL ENGEDD EL, MENJ KI, BESZÉDEM VAN VELE!
Louis meg sem rezzent.
-Rosszabbul fog járni, ha nem mész el. Elhiheted-suttogta félelmetesen halkan.
-Nem fog bántani, tudom. Soha sem bántana se engem, se téged-suttogta Louis a fülembe, ám hangja elcsuklott. Mintha magát akarta volna hitegetni.
Jay a következő pillanatban szabályosan kitépett Louis védelméből, és elhurcibált. Lou könnyes szemekkel, kétségbeesetten sietett utánunk, ám anyja becsukta előtte az ajtót. Rázárta.
-Anya, könyörgöm ne bántsd.
Nem fog bántani. Louis mondta, csak most ideges.
-Csak őt ne, kérlek, én itt vagyok, nem bánom, ha újra megteszed.
Újra? Ezek szerint...bántotta Louist?
Két vállamat a falhoz szórította, és oldalról megpofozott. Hangosan felszisszentem.
-Anya, kérlek!-zokogott Louis, és dörömbölt az ajtón-Hagyd abba!
Jay elengedett. Lerogytam a földre, zihálva vettem a levegőt.
-MEGJÖTTEK DESMONDÉK! HA EGY SZÓT IS SZÓLSZ, LOUIS, ROSSZ VÉGE LESZ!
Aztán hozzám fordult.
-Te. Ha elszólod magad, elgyepállak, elhiheted. Most pedig bemész Louishoz, és csak akkor jössz ki, ha abbahagytad a bőgést. Megértetted?-megint beletépett a hajamba.
Óvatosan bólogattam, kinyitotta az ajtót, majd ránkzárta. Louis zokogott, hozzám sietett, és olyan, de olyan erősen magához ölelt, mint még soha senki.
-Istenem, Harry. Istenem, Istenem, ez mind az én hibám-kétségbeesetten végighúzta ujjait az arcomon, ahová a pofont kaptam-Az ujjai....
-Shhh, Louis, le kell nyugodnod-mondtam, de én is nehezen vettem levegőt.
-Sosem gondoltam volna, hogy újra megteszi-halkan zokogott tovább.