Süketnéma {Larry Stylinson}

6.

-Mi van?! - kiáltott utánam Zayn, mikor kikerülve őt válaszoltam a kérésére, hogy ma együtt menjünk haza. Annyit feleltem, hogy dolgom van, láthatóan nem érte be ennyivel. -Mégis miféle dolog? - nyomta meg az utolsó szót, miközben megragadta a karom és maga felé fordított.

-Találkozom valakivel - sóhajtottam.

-Legalább dögös a csaj? - vigyorodott el, majd felemelte a tenyerét, minden bizonnyal azért, hogy belecsapjak. Ehelyett azonban csak zavartan méregettem őt, fel nem fogva szavait.

-Miről beszélsz? - krákogtam.

-Hát, rejtélyes vagy és azt mondod találkozni fogsz valakivel...

-Nem! Félreértettél - nevettem. Furcsán meredt az arcomra, majd megrántotta a vállát és a hónom alá vágott deszkámra bökött.

-Azzal mész? - kérdezte.

-Miért ne? - megszeppenve félrenéztem és hátráltam egy lépést, mikor az óra kezdetét jelző csengő, fülsértő zörejjel mentett ki az egyre kínosabb helyzetből.

-Oké, de ne feledd, este fellépés! - azt hiszem, megbántottam őt.

Izgatottan, elfeledve minden problémámat léptem ki a kapun. Hétvége. Holnap ráveszem a srácokat, hogy estére látogassuk meg Joan klubját. Ránk fér a kikapcsolódás, egy kis pia, tánc, csajok... Annyit tervezgettem, hogy mikor legközelebb feleszméltem, már Harry sulija előtt álltam. Néhányan elsétáltak mellettem, fura alakok és ki is kerültek páran, úgyhogy félrehúzódtam az utca szélére. A telefonomon néztem meg az időt és értetlenül ráncoltam a homlokom, mikor rájöttem, hogy Harrynek már vagy tíz perce itt kellene lennie. Vajon elfelejtette?
Rögtön választ kaptam a magamban feltett kérdésre, a göndörke nagy lendülettel ugrált le a lépcsőn és egyszer majdnem el is esett, amitől engem a szívszélütés kerülgetett. Körülnézett, majd elindult, így halkan kuncogva rajta eredtem utána.

-Harry! - hirtelen megtorpantam. Most komolyan hangosan szólítottam? Idióta..
Gyorsan beértem és megfogtam a kezét, mire ijedten kapta rám a tekintetét, ám amikor felismert, szélesen elmosolyodott. -Szia!

Intett egyet, majd előre bökött a fejével. Ezek szerint van konkrét terve, hogy merre menjünk. Mivel nem várta meg, hogy válaszoljak, hanem továbbment, nem lett volna lehetőségem hozzászólni. Talán útközben nem is akart velem beszélni, hiszen egyszer sem nézett rám, még csak a szeme sarkából sem. Ehhez képest én úgy bámultam, hogy egyszer majdnem el is estem a saját lábamban, lépés közben. Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet ennyire göndör a haja, úgy értem, olyan pont jó. Majdhogynem tökéletes. Nincs mikrofon feje és nem is néz ki úgy, mint egy konnektorba szagolt macska. És olyan puhának tűnnek azok a tincsek...
Jesszus, én most komolyan a haját elemzem?
Hogyan vágjam magam pofán, hogy közben ne nézzenek az emberek komplett hülyének?
Magammal viaskodtam, mikor beléptünk a virágos parkba, amin tegnap is átgurultam. Harry egy padhoz sétált, leült rá és mosolyogva ütögette meg a szabad helyet maga mellett.

Most már csak rám figyelt, az arcomra. Az előbb az zavart, hogy egyáltalán nem néz rám, most pedig, hogy megállás nélkül rajtam vannak a szemei. Leteremtettem magam, hogy nem azért néz, mert jóképűnek tart, hanem mert várja, hogy megszólaljak.
Jóképűnek.
Hirtelen megvilágosodást kapott a bennem dúló érzelem kiléte és választ kaptam minden furcsa kérdésemre. Nem a bűntudat vezérelt, mikor azt írtam neki, hogy találkozni akarok vele. Azért tettem, mert szeretném megismerni és jó érzés vele lenni. Tetszik nekem.
Erre a lehetőségre még nem is gondoltam, pedig egyből felüthette volna a fejem, hiszen Harry aranyos srác. Olyan az arca, hogyha egyszer szembe megy veled az utcán, utána napokig a szemed előtt lebeg az erdőzöld szeme és a gödröcskék az arca két oldalán, már ha szerencséd van és éppen akkor kapod el, amikor mosolyog.

Valamelyest nyugodtabb lettem, hogy sikerült tisztáznom magamban az érzéseimet, a vonzalmat Harry iránt. Így egyszerűbb volt megkeresni vele a közös hangot és végül kiderült, hogy igazam volt és tényleg egy nyitott fiú, aki nem rémül meg a másoknak ijesztő helyzetektől. Először volt egy kínos pillanatunk, mert olyan gyorsan hadartam, megfeledkezve szegényről, hogy ő zavartan rázta a fejét a mondandóm után mutatván, hogy az ég világon semmit sem értett a szavaimból. Ezután lassabban beszéltem és mindig megvártam, hogy leírja a válaszát, vagy éppen kérdését. Nagyon sok mindent tudhattam meg róla, például, hogy szeret olvasni és sorozatokat nézni, hogy nincs kibékülve a tanulással és csak az apja miatt megy be minden nap az iskolába. Az utóbbit hosszabb ideig fejtegettük, mert ebben a témában egy cipőben jártunk.
Azt mondta, hogy rosszul érzi magát, amiért megfosztja Niallt a rendes élettől, hiszen el tudna boldogulni egymaga is. Ahogy mosolygott miközben írt, elárulta, hogy nagyon szereti a szőke fiút. Miután elkotyogtam néhány viccesebb emléket Zaynről, Liamről és Edwardról, kényesebb vizekre eveztünk.
Elmesélte, hogy születése óta nem hall, így annak velejárója volt a némaság. Mivel van egy apró rész a hallójáratában, ami még nem halt el teljesen, nagyon sok műtétet végeztek el rajta kiskorában, sikertelenül. Kicsit kiparodizálta a tanulását, de láttam rajta, hogy kemény éveken ment keresztül. Nehezére esett megérteni másokat, nagyon sokat kellett írnia és olvasnia, valamint a szájról olvasást is naponta több órán keresztül kellett gyakorolnia. Voltak mélypontjai, de azt mondta, ma már boldog életet él és inkább segít másokon, akik nehezebb helyzetben vannak.

Az egyik osztálytársam ebben az évben jött át hozzánk. Két éve balesetet szenvedett és elvesztette a hallását. Nem igazán tudja felfogni, vagy egyáltalán elfogadni, nagyon a padlón van.

Szomorú arcát látva közelebb csúsztam hozzá és azon agyaltam, hogy vajon hogyan vidítsam fel őt. Talán rájött, de ha nem, akkor is segített nekem és magától derült jobb kedvre. Őt nézve észrevettem, hogy a padnak döntött deszkám felé pillant egyre többször. Gyorsan megnéztem az időt, el nem felejtve az esti programom, majd a telefont a zsebembe nyomva álltam fel, magam alá gurítva a gördeszkát, és Harry kérdő szemeibe néztem.

-Van kedved kipróbálni? - kérdésemre egy izgatott bólintás volt a válasz.