Süketnéma {Larry Stylinson}

9.

-Szóval érintetlenül otthagytam és vártam, hogy visszaadják a pénzem - meséltem visszaemlékezve. -Zárásig ott ültem, aztán elzavartak - sóhajtottam. Éppen a szerencsétlen helyzetet ismertettem Harryvel, beleborzongva a múlt kényelmetlen pillanataiba. Beültem egy neves étterembe és mivel akkoriban nagyon oda voltam a japán kultúráért, mi mást rendelhettem volna, mint sushit. Amit az interneten írtak róla, mind szép és hívogató volt, de éles helyzetben az algába tekert ecetes rizs és nyers tonhal már kiverte nálam a biztosítékot. Nem bírtam lenyelni, ott fulladoztam az étterem kellős közepén, magamra vonva a figyelmet.

Harry feje az asztalon koppant, a tányérja mellett. A vállai rázkódtak, láthatóan jól szórakozott rajtam. Megvártam, hogy újra felnézzen és csak akkor emeltem felé a mutatóujjam.

-Szerinted éri kinevetni?! - kérdeztem felháborodva. A szája elé kapta a kezét és fejét ingatta, majd gyorsan a füzet felé hajolt.

Én szoktam otthon csinálni sushit!

Megrökönyödve néztem rá és készültem hangot adni az elégedetlenségemnek, amikor egy széles vigyorral az arcán írt tovább.

Csirkével és zöldséggel.

-De hát az már nem is sushi! - hitetlenkedtem.

De ugyanúgy néz ki, mint a sushi!

Rám kacsintott, miközben elém tolta a füzetet. Szemeimet forgatva bólintottam, de azért magamban szitkozódtam, amiért nekem ez nem jutott eszembe. Megsült csirkével és valamelyik zöldség héjával simán teremthettem volna magamnak olyan hangulatot, amilyenre akkor vágytam, mikor beléptem abba az étterembe.

Akarod, hogy csináljak neked?

Duzzogva felszegtem az orrom, letettem a villám és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Harry mosolyogva figyelte a próbálkozásom, és soha nem tört meg, így végül elfogadtam a meghívást. Sőt, minél hamarabb kettesben akartam lenni vele. Kifizettem mindkettőnk süteményét, egy komplett csatát megvívva ezért a göndörrel, de mivel kettőnk közül csak én tudok beszélni, kihasználtam ezt az előnyömet és félretoltam őt, átadva az aprót a zavart kiszolgálónak.

Harry roppant aranyos, ha sértődött. Hihetetlen, de ő még akkor is édes, ha megpróbál dühösen, félelmet keltően nézni. Mindenesetre, remekül rendezi az arcát, és mondhatnánk, hogy akkor csak számomra aranyos, de ha csak a kedélyeket akarja borzolni, a mosolygó szemei mindig elárulják, hogy nem gondolja komolyan. Kuncogva átvetettem egyik karomat a vállán és megnyomtam a jelenleg elbújt kis gödröcskék helyét. Harry az égnek emelte a tekintetét és úgy nyomta el az arcától a kezem, azonban valahogy mindig vissza találtam hozzá. Úgy tíz perc után, amikor már láttam rajta, hogy tényleg ideges, el akartam húzni a kezem, azonban ő utána kapott és legnagyobb döbbenetemre, megharapott.

-Mi a...?! - a mellkasomhoz szorítottam a sérült ujjam és pislogás nélkül figyeltem, ahogy Harry fenyegető pillantásokat lövell felém. Azt hiszem, kezdhetek gondolkodni a visszavágáson.

Valójában csak úgy ahogy, de sikerült megjegyeznem az utat Harryék házához. Nem használt kulcsot, és mikor beléptünk, a szőke kobak rögtön szemet szúrt, magyarázatot adva az előbbiekért. Niall felénk fordult a kanapén, elszakadva a televízió beszippantó erejétől -ezt csak azért mondtam, mert éppen a kedvenc filmemet nézte, és szívesen leültem volna mellé, de volt valami, amit még szívesebben tettem volna. A sráccal lenni, aki éppen jelelve beszélt Niallhez.

-Szia Louis! - köszönt, mikor Harry befejezte a mondandóját, majd csak biccentett egyet és már vissza is fordult a képernyő felé. Harry megragadta a kezem és a konyhájukba húzott. Elég tágas, a konyhapult és az étkező asztal között vagy négy méter hely volt és mindkettő elég nagy ahhoz, hogy azt mondhassam, ez egy hatalmas konyha -minden bizonnyal az anyukájuk szeret itt lenni.

A göndörke kitárta a hűtőt és sietve keresgélni kezdett, az alapanyagok két perc múlva a pulton hevertek. Nem értek hozzá, de a világért sem ülnék le az asztalhoz, hogy csak közönség legyek a sushi elkészítésénél. Így megmostam a húst és a zöldségeket, meg beleöntöttem a rizst egy lábasba. Ha anyám látná, hogy most mit csinálok....Valószínűleg kiugrana a bőréből örömében, és készítene egy rakat képet, hogy legyen mivel igazolnia a szokatlan helyzetet.

Oldalra lestem, hogy megnézzem Harry mit csinál. Ami azt illeti, nagyjából semmit. A pulton ült (fogalmam sincs mikor került oda, és, hogy hogy csinálta ilyen halkan) és a fóliázott sajtra felragasztott cédulát olvasta nagy beleéléssel. Megkopogtattam a térdét, mire felpillantott rám.

-Most akkor én készítem el, vagy te? - ráncoltam a homlokom. Félretette a sajtot és egyszer rám, majd magára mutatott. -Aha, és te ott akarod csinálni? - tértem rá a lényegre, azonban, mikor rájöttem, hogy akár félreérthető is lehet ez a kérdésem, elvörösödve fogtam a kezembe a húst.
Harry elmosolyodott és a késre mutatott a fiókban, majd a vágódeszkára rajzolt az ujjaival egy kockát. Készségesen feldaraboltam a húst, bár közben párszor magamra hoztam a frászt, mikor félrecsúszott a kés és majdnem az ujjamat hagytam ott azon a deszkán.
-Komolyan, mitől ilyen sikamlós ez? - morogtam. Felsóhajtottam és az utolsó részt vágtam volna le, mikor Harry az állam alá tette a kezét és maga felé fordította a fejem. Felvonta a szemöldökét, mire az ételre böktem.
-Még nem csináltam ilyet - mondtam. Szélesen elvigyorodott, majd a megmaradt, érintetlen húsdarabot visszatette a zacskóba.

Szóval ez az egész sütögetés abból állt, hogy Harry, mint egy kiskirály, a pulton ült és onnan vezérelt engem, hogy mit hogyan csináljak. Van egy olyan érzésem, hogy egyedül elkészült volna vele egy óra alatt, de az én szerencsétlenkedésemmel még három óra elteltével sem ülhettünk asztalhoz. Végül fáradtan toltam félre a tepsiben forró húst, hogy egy kicsit hűljön és addig Harry mellé léptem.

-Úgy jöttünk ide, hogy csinálsz nekem sushit! - lestem fel rá. Azt vártam, hogy majd játékosan elmosolyodik, ahogy szokott, és azzal az "így jártál" arccal néz majd rám, de nem ez történt. A szemei könnyesek voltak és csak akkor láttam meg a kezében a füzetet. -Harry? - aggódva csúsztam hozzá közelebb és olvastam el mit írt.

Még mindig a bűntudat vezérel? El fogsz hívni harmadjára is?

Ennyi állt az üres oldalon, se több, se kevesebb. Ledöbbenve olvastam újra és újra, próbálva felfogni a szavakat. Úgy tűnik, Harrynek a hallgatás beleegyezés, mert ingerülten elhajította a füzetet és készült leszállni a pultról, azonban még idejében megállítottam. A lábai közé álltam és magamhoz húzva öleltem át vékony derekát.
Azt hiszi, hogy csak azért akartam találkozni vele, mert még mindig bántanak a metrón történtek. Hogy csak sajnálom őt, pedig jól tudom, hogy nincs szüksége rá. A kezeim lejjebb csúsztak és ellazultak, mikor elhúzódtam tőle, hogy könnyektől csillogó szemeibe nézhessek.

-Jól érzem magam veled, Harry - mondtam, ezzel eldobva magamtól a szemkontaktus lehetőségét. -Csak azért foglak elvinni randizni harmadjára is, mert veled akarok lenni - hirtelen megdermedt a karjaim között. Pofon vágott a felismerés, hogy mit mondtam. -Ugye... - félve kezdtem neki, azonban az arcom jobb oldalán cuppanó ajkak belém fojtották a szavakat. Amikor újra felnéztem Harry szemeibe, a két perce látott szomorúság nyoma eltűnt, helyét átvette az izgatottság és látva édes mosolyát azt kívántam, bárcsak megállna egy kicsit az idő, vagy, hogy elvihessem magammal ezt a pillanatot. De az a helyzet, hogy egyik sem valósulhat meg, a telefonom hamarosan rezegni kezd, hogy indulnom kell és ez a csodás pillanat itt marad, ebben a konyhában.