Süketnéma {Larry Stylinson}

87.

Tudom, igen, tudom, hogy rendben leszünk. 

Ezúttal kész vagyok futni,
elmenekülni a városból és a Napot követni.

Mert a tiéd akarok lenni...

 A tollat forgatva az ujjaim között meredtem a lapra pislogás nélkül, és féltem; lassan olyannyira kiszáradnak a szemeim, hogy a sivatag legkietlenebb része is irigyelni fogja ezt a szárazságot. 

Nem akarsz az enyém lenni?

Így talán jó lesz. Egyik lábamat magam alá húztam a karfás műanyagszéken és egy pillanatra a kerítés oldalán végigfutó bokorsorra néztem. 

Nem akarok elveszni az éjszaka sötétjében.
Ezúttal nem nézek vissza...

Nem, nem, nem és nem. Hiányzik még valami. 

-Szabad és fiatal... - motyogtam. Hogyan illesszem be a két talán legfontosabb szót a szövegbe? Mivel kapcsoljam össze? 

Hosszú napok óta ma vettem rá magam először, hogy újra leüljek és utat engedjek a szavaknak. A fejemben mély és magas hangok váltották egymást, céltalanul keresték a megfelelő dallamot. Hümmögve körmöltem tovább, nem törődve a szomorú ténnyel, hogy a papírról inkább egy firka üvöltött rám, hogy mégis mit képzelek magamról. Ilyeneket akkor alkotnak az emberek, amikor egy telefonbeszélgetés közben ecsetelik minden bajukat a két utcával arrébb lakó barátjuknak, és hirtelen magukhoz kapnak egy borítékot és egy kifogyóban lévő tollat, hogy addig se érezzék magukat mihaszna panaszkodónak. 

Ezúttal kész vagyok futni,
Bárhol is vagy, az a hely, ahová tartozom,
mert szabad és fiatal akarok lenni.
Ezúttal nem nézek vissza.

-Talán - jegyeztem meg zsörtölődve. Ráérősen a bögrémért nyúltam és aprókat kortyoltam a forró zöld teából. Eközben néha felkaptam a fejem a szomszédos házból kihallható, érdekesnek tűnő zajokra, de nem különösebben foglalkoztam vele, mert ahogy szokott, tíz perc múlva újra beállt a kellemes csend. 

November 14. Tegnapelőtt volt Liam születésnapja. Nem sokáig gyötört a bűntudat, amiért nem köszönthettem fel őt személyesen, se máshogyan, hiszen tudtam, lesz még alkalmam beszélni vele és ahogy a szólás tartja; sohasem késő. Elképzeltem, micsoda bulit rendezhettek és én lepődtem meg a legjobban, mikor rájöttem, hogy amúgy se vettem volna részt azon a partin. Bár valószínűleg akkor, abban a pillanatban azt mondtam volna, hogy gyerünk, egy kis szórakozás sosem árt, de... Már nem látom értelmét az egésznek. Nem hiányzik, hogy annyira leigyam magam, hogy idiótaságokat csináljak és másnap csak nézzek tágra nyílt szemekkel, hogy mégis miért tettem azt, amit. Főleg, ha nem is emlékeznék rá...

A cigis dobozom is érintetlenül hever a táskában. Amióta eljöttünk Riversideból egy szálat se szívtam, ami nagy szó tekintve, hogy az elfogadható indokom rá a stressz volt. Kicsit átgondoltam a dolgokat és emlékeztettem magam, hogy Harry is csak akkor dohányzott, amikor én, ezért rajtam volt a teher, hogy az ő egészségét is kockára tettem. 

Kitéptem egy új lapot a füzetből, amit még múlt héten találtam a szobánk szekrényében és az asztalra támaszkodva hajoltam felé. 

Ma este üldözik, kételyek futkosnak a feje körül.
Vár, megbújva a cigarettája mögött.
A szíve hangosan ver és nem akarja, hogy ez abbamaradjon. 

-Pocsék ötlet - morogtam félrehajítva a meggyűrt papírt. Nem dobom ki, hátha tudok még vele valamit kezdeni majd a jövőben. 

A szemem sarkából vettem észre Harryt, aki éppen egy tállal a kezében igyekezett balesetmentesen kijutni a kertre nyíló ajtón. Nem vettem a fáradtságot, hogy segítsek neki, mire odaérnék már megoldaná a problémát.