A sötétség kényszerében

EGY KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁS

Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Peony és a családja autóbalesetet szenvedtek, de az anyját még mindig nem engedték ki a kórházból. Élt, de nagyon gyenge volt. Peony azóta nem foglalkozott a karján lévő furcsa pikkelyekkel. Az apjának sem mutatta meg őket és mindig hosszú ujjút viselt.

Grace szerencsésen felépült, de ahogy azt a nővér megjósolta, a szeme alatt egy alig látható, rózsaszín vágás virított, amely olyan mély volt, hogy nem tudott teljesen begyógyulni. Az apja kapott két ideiglenes mankót, mert mindkét lábát összezúzta az autó. Csak Peonyn nem mutatkoztak a baleset nyomai. Semmi seb, semmi kötés. Mintha ott se lett volna, amikor azzal a másik autóval összeütköztek. Kivéve egy valamit, amit Peony tiszta szívéből gyűlölt. A karján lévő furcsaságot. Gyűlölte látni, ahogy fürdés közben a pikkelyei teleszívják magukat vízzel és sötétebb zöld színt öltenek. Gyűlölte, hogy amikor sokáig kint feküdt a napon a pikkelyek kiszáradtak és viszkető, maró érzést okoztak. Gyűlölte, hogy ott vannak a karján. Újra normális akart lenni. Olyan, mint Grace. Aki nap, mint nap elment az iskolába és nap, mint nap új, helyes fiúkról ábrándozott. Még jobban utált reggelente az iskolába menni. Eddig is kitűnt a tömegből fekete hajával és világos bőrével, sötét szemével, de amióta a baleset történt, nem volt nap, hogy ne néztek volna rá sajnálkozva, vagy ne futottak volna oda hozzá, hogy az ő szájából is hallják a történetet. Grace sem járt jobban. A suli diákjai ugyanúgy zaklatták őt is. Hiába telefonált be az apjuk többször is, hogy hagyják békén őket, elvégre egy baleset elég nagy trauma egy tizenéves számára; az anyjuk még mindig a kórházban van és közben még tanulni is kéne... Nem használt. Egyik este aztán Peony kifakadt az apjának, mondván: ő nem megy többet iskolába.

- Kicsim – vigasztalta – majd lecseng ez az egész és hidd el, minden újra a régi lesz.

Peony a pikkelyekre gondolt és hevesen megrázta fejét.

- Nem! Nem lesz minden a régi! Hetek óta azon imádkozunk, hogy anya meggyógyuljon, és végre haza jöhessen! Én ezt nem bírom elviselni! Majd itthon, mindent megtanulok, de nem megyek többet iskolába.

Az apja gondterhelten nézett a lányára. Jól tudta, milyen érzés lehet nap, mint nap úgy végig menni a folyosón, hogy a tekinteted folyton egy sajnálkozó, vagy kíváncsi szempárba ütközik. De mégsem akarta, hogy lánya emiatt mulasszon iskolát. Egy baleset teljesen hétköznapi ügy, bárkivel megtörténhet. Már épp nyitotta a száját, hogy kimondja a nemleges választ, amikor Peony mélyen apja szemébe nézett és így könyörgött magában: Kérlek apa, kérlek engedd, hogy itthon maradjak!

A férfi tekintete egy pillanatra elködösült, de aztán újra kitisztult és így válaszolt:

- Jól van Peony. Megértem, hogy számodra mekkora lehet a nyomás, és hogy mennyire megviselhet téged ez az egész. Itthon maradhatsz, de csak ha megígéred, hogy minden nap becsülettel tanulsz két órát.

Peony megkönnyebbülten felsóhajtott, szemébe örömkönnyek gyűltek. Leült apja mellé a kanapéra és szorosan átölelte.

- Köszönöm! – suttogta hálásan.

Grace jobban viselte a nagy felhajtást, de azért neki is akadtak nehézségei. A barátnői rendületlenül kiálltak mellette, így ő könnyebben viselte a diákok átható pillantásait. Peony pedig azóta minden nap kilenc órakor kelt és egész délelőtt tanult, annak ellenére, hogy az apja csak egy órát kért tőle.

Minden délután meglátogatták az anyjukat a kórházban, nem volt olyan nap, amikor ne virított volna friss virág az asztalon álló vázában. Az állapota, ha nagyon lassan is, de javult és Peonyban egyre jobban feléledt a reménysugár.

Az elmúlt majdnem egy hónapban az orvos naponta eljárt hozzájuk, de csak Gracet vizsgálta meg, Peonynak csak egy gyanakvó pillantás jutott. Olyankor a lány ösztönösen lejjebb húzta a pólót a karján és a háta mögé rejtette a kezét. Sokat gondolkodott azon, hogy talál Grace – nek elmondhatná a pikkelyeit és a furcsa érzést, amikor hozzá ér, de valahányszor elhatározta magát, a végén inkább mégis megtartotta magának.

Azt a gondolatot is gyűlölte, hogy ő nem sérült meg a balesetben. Igazságtalannak tartotta és valahogy úgy érezte, hogy miatta volt az egész. Ezért utálta a pikkelyeit. Bár még mindig furdalta a kíváncsiság, már nem annyira, mint amennyire ki nem állhatta őket.

Egyik délután, amikor már nem tudott mit kezdeni magával, felkerekedett és elindult sétálni. Peonyék háza közelében volt egy gyönyörű, tágas tisztás. Imádott ide jönni, főleg hajnalban, amikor a dús zöld fű még a harmattól csillog, a virágok még csak akkor bontogatják szirmaikat, és amikor a Napnak még nincs elég ereje, ezért hűvös, párás a levegő. A tisztás közepén volt egy gyönyörű, hatalmas fa. Peony ezt szerette a legjobban ezen a helyen. Mindig odatelepedett a tövéhez és az árnyékban, a szél és a fű susogását hallgatva olvasott. Most nem hozott magával könyvet. A dolgok miértjét akarta megfejteni. Leült hát a fa alá és lehunyta a szemét. Élvezte a csendet, a nyugalmat. Nem tudta, mi történik vele. És félt. Félt ettől az egésztől. Félt az anyja miatt, félt az iskola miatt, de legjobban a pikkelyei miatt félt. Egyszerűen nem volt hajlandó beismerni, hogy azok már hozzá tartoznak. Amikor észre vette, hogy mennyire jót tesz nekik a víz, megpróbálta távol tartani tőlük, de amikor már több, mint két napja tette ezt, a pikkelyei bebarnultak és kicserepesedtek. Ezért hát feladta és most újra gyönyörű, smaragdzöld színben pompáztak.

Mialatt gondolkodott, ösztönösen megdörzsölte a karját, megint végig száguldott a karján és a gerincén a furcsa bizsergés. Összeszorította a fogait és próbált nem figyelni semmire. De hiába, a gondolatai egymást kergették a fejében. Átkarolta a lábait és ráhajtotta a térdére a fejét. A napfényben úszó tisztás közepén úgy tűnt, a világ rendben van. Ugyanakkor tudta, hogy ő nem tartozik abba a világba. Az ő világában koránt sincs minden rendben. Felállt, hogy elinduljon hazafelé. Csalódottan kászálódott föl, hiszen nem jutott egyről a kettőre.

Hirtelen valami nedves érintette meg meztelen lábát. Felsikított és riadt tekintetével a füvet pásztázta. A lábától alig öt centire egy koromfekete, kis kígyó kúszott el. Nem lehetett nagyobb ötven centinél. Felemelte a fejét és fekete apró, fekete szemével barátságosan nézett a lányra. Peony még mindig a félelemtől remegő ajkakkal leguggolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a kis kígyót. Amaz mintha kacsintott volna. Peony eltátotta a száját. A döbbenettől alig tudott visszakacsintatni. A kígyó folyamatosan öltögette a nyelvét, felmérte a légkört. Peony elmosolyodott. A csúszómászóktól mindig is viszolygott, de most ez az érzés nem kerítette hatalmába. A félelme teljesen megszűnt. Lehasalt a fűbe, így egy szemmagasságba került az állattal. Az hirtelen félrekapta a fejét és Peony pikkelyeire meredt. A lány zavartan elmosolyodott, mintha a azt mondta volna: Nem tehetek róla. A kígyó továbbra is dermedten bámulta Peony karját. A szemében értetlenség tükröződött. Közelebb siklott a lány karjához és nyelvével folyamatosan a légkört ízlelgette. Peony csodálkozva nézte. Túl értelmesnek tűnt, ahhoz, hogy állat legyen. Egy icipicit megmozdította a karját, mire a napfény máris táncot lejtett a három pikkelyen. A kígyó most eltávolodott a lánytól, apró szemével még egyszer kacsintott, aztán eltűnt a magas fűben. Peony úgy érezte, ez volt a legfurcsább találkozása eddigi életében. Szinte a kígyóval beszélgetett! Ismét felállt, szandálját a kezében lóbálva, mezítláb indult hazafelé. A fű csiklandozta a lábát, a szél belekapott, hosszú, éjfekete hajába és Peony ebben a pillanatban úgy érezte, nincs nála boldogabb ember a világon. Körülölelte a béke csendje és nem akart visszamenni a zajos világba, ahol minden olyan bonyolult. Leült és a füvet kezdte tépdesni. Ismét megnézte a különös pikkelyeket a karján. Azok, amint rájuk vetült a napfény, szikrázni, csillogni kezdtek. Peony elgondolkozott: Végül is nem baj, ha itt vannak ezek a micsodák a karomon. Elvégre nem tud róluk senki csak én és nem mellesleg szépek is. Elmosolyodott, amikor megérezte a szél hűsítő fuvallatát a bőrén. Lehunyta a szemét és hanyatt vágódott a magas fűben. Végre elfogadta a pikkelyeit. Különleges vagyok gondolta magában.