A sötétség kényszerében

A BALESET

Vakító fény. Aztán egy nagy csattanás és a gyomorba vágó öv szorítása. Peony Stark számára megszűnt a világ. Rettegés fogta el. Az összeroncsolt autó első két ülésén némaság honolt. Csak az apja elhaló nyögéseit lehetett hallani. Peony a húgára, Grace - re pillantott. A lány ájultan feküdt az ülésen. Homlokán és arcán jókora vérző vágások éktelenkedtek. A vér patakokban folyt a huzatra. Peony sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, egyedül maradt. Félelemtől remegve nézett körül. A kocsi minden négyzetcentijén horpadás éktelenkedett, az ablakok úgy festettek, mint egy pókháló. Némelyik be is tört.

Utolsó erejével megfogta Grace kezét, aztán elnyelte a sötétség.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét egy fehér ágyon feküdt, egy fehér szobában. Kórház villant be a szó az agyába. A testéből mindenféle csövek lógtak ki, amelyek egészen az infúziós zacskóig tekeregtek. Nagyon gyengének érezte magát. A szomszédos ágyon Grace feküdt, fején és karján vastag gipszekkel és kötésekkel. Peony megpróbált felülni, de az infúziós tűk nem engedték. Se a nővér, aki épp akkor lépett be a kórterembe. Odalépett Peony elé, megtapogatta a homlokát, aztán így szólt:

- Felébredtél?

Peony nem értette, miért kell ezt megkérdezni, amikor látja, hogy a szeme nyitva van. De a nővér válaszra sem méltatta. Odasietett Grace ágyához egy fecskendővel és beleinjekciózott valamit az infúziós zacskóba.

- Jól van a húgom? - kérdezte Peony halkan, mert nem akarta felébreszteni Grace-t. A nővér úgy nézett rá, ahogy a maradékra szokás.

- Aggodalomra semmi ok. Fel fog épülni, de lesz egy maradandó sebe az arcán.

Peony megkönnyebbülten felsóhajtott. A húga és a közte lévő kapocs erősebb volt, mint bármi. Ha Grace-nek fájt valami, az neki is fájt. Ha Peony boldog volt, Grace is ugrált örömében. Köztük teljes volt az összhang. Sohasem vesztek még össze hosszútávon. Persze előfordultak kisebb viták, de hamar találtak megoldást a problémákra. Szüleik nagyon örültek, hogy ilyen rendes gyerekeik vannak. Peony és Grace mindig kiálltak egymás mellett, sose hagyták, hogy a másik védtelenül maradjon.

És most, hogy Peony rápillantott mozdulatlan, sápadt húgára, valami felismerhetetlen rettegés fogta el. Úgy tűnt, mintha máris halott volna. Sápadt, kerek arcocskáját elcsúfították a friss öltések, amelyekkel a sebeket összevarrták. Levendula színű szemhéját hosszú, fekete szempillák övezték. A haja kibontva omlott a vállára. Csöpp, rózsaszín szája egy kicsit nyitva volt, talán az altatótól.

Peony és Grace nagyon hasonlítottak egymásra. Mind külsőleg, mind jellemben. Grace csak egy évvel volt fiatalabb tizenöt éves nővérénél. Aki csak meglátta őket együtt, az első gondolata az volt: Ezek ikrek! Pedig nem. Igaz, csak a hajuk és a szeműk színe különbözött. Peonynak hosszú fényes, fekete haja volt, szeme sötét és mély volt, akár egy kút. Grace - nek ellenben csokoládébarna szeme volt és vállig érő, napszítta, majdhogynem szőke, hullámos hajkoronája.

Peonynak most feltűnt, hogy a húga karja tele van gipszekkel és kötésekkel, az arcát is varratok borítják, a homlokán pedig jókora géz volt, de neki nem voltak ilyenjei. Végig nézett magán, még az arcát és a fejét is megtapogatta, de semmi. Azonkívül, hogy végtelenül erőtlennek érezte magát, nem volt semmi baja. Csodálkozva fordult a nővér felé.

- Én miért nem sérültem meg? - kérdezte furán. A nővér arca furcsán rángatózni kezdett, aztán kifejezéstelen tekintettel meredt Peony sötét szemébe.

- Erről a doktor urat kérdezd. Én csak ápolónő vagyok. És ha már itt tartunk. Viszonylag nem sérültél meg.

- Viszonylag?

- Az alkarodon van valami. - úgy mondta ezt, mintha viszolyogna tőle. Peony kíváncsian maga felé fordította a karját. Amit ott látott, attól kis híján még ő is felsikoltott.

A könyökhajlata alatt öt centivel, valami furcsa képződmény volt. Valami, ami nem úgy nézett ki, mint egy ember bőre. Szabályos háromszögalakba rendeződve, három fényes, smaragdzöld pikkely csillogott a szűrt fényben. Ez korábban még nem volt itt gondolta Peony. Ide- oda forgatta a karját a napfényben, mire a rajta lévő élénkzöld pikkelyek úgy csillogtak és szikráztak, mint holmi gyémánt. Megérintette, de a mozdulat nem okozott fájdalmat. Bizsergés futott tőle végig a jobb karján, aztán a gerincén. Megborzongott.

A három pikkely hűvös volt és nedves, de Peonyt ez nem zavarta. Sokkal inkább az, hogy mégis hogy kerültek oda?! Zavarodottan engedte le a karját és a húga felé fordult.

- Grace - nek is van ilyenje? - kérdezte nagyokat pislogva.

Az ápolónő hirtelen felegyenesedett.

- Nem, neki nincs. - mondta szenvtelenül. Peony most újra a karját kezdte nézegetni. A smaragdzöld pikkelyek úgy összeolvadtak a bőrével, mintha mindig is ott lettek volna. Megijedt tőle. Nem tudta miért és hogyan kerültek oda. Csak annyit tudott, hogy a baleset előtt még teljesen üres volt a karja. A balesetről viszont eszébe jutott valami, ami a zavarodottságot azonnal felcserélte sötét rettegésre.

A szülei.

- Anyu? Apu? - kérdezte elhaló hangon. A nővér arcán szomorúság suhant át. Peony összeszorult gyomorral, remegve várta a választ.

- Apukád jól van. Meg fog gyógyulni.

A komor ápolónő szavaiba most az egyszer gyengédség vegyült. Peony nyelt egyet. Nagyon örült, hogy az apja jól van, de nem kerülte el a figyelmét az, hogy a nővér az anyjáról nem nyilatkozott. Az óra idegtépően ketyegett. A műszer, ami Peony szívritmusát mérte, most egyszerre gyorsabban kezdett sípolni.

- És... anyu?

Az ápolónő nagyot sóhajtott és szomorúan nézte az ágyon remegő lányt.

- Nagyon sok vért vesztett. - mondta végül. - Nem biztos, hogy fel fog épülni.

Peony úgy érezte, összedőlt a világ. Ha az anyja meghal... De még belegondolni sem mert, mi lenne nélküle. Sós könnypatak indult útnak a szeméből. Úgy érezte, az anyja máris elment. Hiába csillogott a remény apró fénysugara, nem törődött vele. Hanyatt fekve hagyta, hogy könnyei áztassák a halántékát.