A sötétség kényszerében

VÁLTOZÁSOK

Egész este együtt voltak. Beszélgettek és nevettek. Peony olyan boldog volt, mint még soha. Olyan jó volt újra látni az anyját, nem tudott betelni a látványával.

Este segített neki vacsorát készíteni, együtt ültek asztalhoz, de a lány feje egészen máshol járt. Bent az iskolában, az iskolapadban. Maga előtt látta Cam hunyorgó zöld szemét, és elbűvölő mosolyát. Nem tudott a fiú arcától szabadulni. Ilyenkor finom bizsergést érzett a pikkelyén és önkéntelenül a Cam tarkóján látott hasonló foltok jutottak eszébe. Esténként, elalvás előtt is ezeket elemezgette, és volt, hogy ez miatt igen érdekes álmokat kreált magának. Az egyik álmában egy homályos sikátorban lépdelt. Az egyik sarokból mintha elfojtott sírást hallana. Közelebb lépett és egy lányt látott, aki valaki fölött guggol. Fekete haja eltakarta az arcát és a rejtélyes idegent is. Lehajolt, hogy jobban lásson, de még mindig nem látta egyik ember arcát sem. Megérintette a rázkódó vállat, hogy vigaszt nyújtson, de gyorsan el is kapta a kezét, amikor a síró lány felkapta a fejét és ránézett. Peony elsápadt. Alig kapott levegőt és a gyomra forgott. A saját arca bámult rá. De ez az arc, nem olyan volt, mint szokott lenni. A szemei alatt nagy karikák éktelenkedtek, ami valószínűleg a több hetes kialvatlanság jele. Az arca könnytől áztatott volt és koszos, mert a sós víz fehér csíkot hagyott az arcán. Szája kicserepesedett, ajkai reszkettek. Fekete haja fénytelen és kócos volt, a ruhája szakadt és piszkos, egy szóval az elhanyagoltság netovábbja. Peony borzadva bámulta önmagát. Szinte alig ismerte fel a jellegzetes arcvonásokat.

A lány nem látta, csak nézett arra a pontra, meredten, ahol Peony állt és egyik kezével a vállát tapogatta, ott ahol Peony megérintette. Az arcán pár pillanatig remény játszott, és könnyeit nyelve még erősebben kémlelte a sötét sikátort. De semmit nem látott. Peony olyan közel hajolt hozzá, hogy látta, amint a reménykedő arc ismét a fájdalom és a kétségbe esés vegyes keverékévé vált. Újra felzokogott és visszafordult a földön fekvő alakhoz. Peony is leguggolt, de nem látta az ismeretlen arcát, mert az a hasán fekszik. A lány ráborult, és olyan keservesen zokogott, hogy Peonynak belesajdult a szíve. Ekkor undorodva vette észre, hogy egy hatalmas vártócsában térdel és, hogy a farmerja teljesen átázott. Követte a szemével a vér folyási irányát, és ahol a legsűrűbb legsötétebb volt; egy pont a fiú tarkóján. Ahonnan egy vékony nyíl állt ki. De nem igazán látszott nyílnak a külseje alapján. Egy egyszerű faág volt, még csak nem is volt teljesen egyenes, néhol kiállt belőle egy-egy görbe rész. A fa szín furcsa ezüstös barnás volt és a végén sem volt semmi toll vagy bármi.

Ennél a pontnál ébredt fel. Zihálva és izzadva ült fel az ágyában. Egyre csak saját arca elhanyagolt változata járt a fejében. Reszkető ujjaival kisimította a haját a szeme elől. Egy darabig csak ült az ágyban és nagy, lélegzeteket véve próbált megnyugodni. Ránézett a fali órára, amely hajnali négyet mutatott. Az ég még sötét volt. Peony az összegabalyodott takarót próbálta lehámozni magáról, kevés sikerrel. Biztos forgolódott álmában. Amikor ez sikerült neki, lassan felkelt az ágyból és az ablakhoz sétált. Szédült és hányingere volt. Nekidöntötte homlokát a hűvös üvegnek és máris csillapodni kezdett a rosszulléte. Kinyitotta az ablakot, úgy érezte jót tenne egy kis friss, hűvös levegő. Hideg szél áramlott be a nyitott ablakon, összeborzolva Peony haját. A lány összefonta maga előtt a karját, hogy ne fázzon annyira, mégis jól esett neki a hideg. Pulzusa végre normalizálódott, ezért becsukta az ablakot és kiment a konyhába egy pohár vízért. Arcát is megmosta a hideg folyadékban és annyira jól esett neki, hogy locsolt egy keveset a tarkójára is. Ezután visszamászott az ágyába és próbált elaludni. Az az álom túl élethű volt. A képek beleégtek az agyába és nem tudott szabadulni tőlük. Vajon ki volt a földön fekvő alak? Mért volt Peony olyan szakadt állapotban? Még sokáig pörgött az agya ezer ilyen kérdésről és csak nagyon sokára tudott elaludni