A sötétség kényszerében

A FELHŐK FÖLÉ EMELVE

Haven idegesen cirkált a szobájában.

- Nem értem – mondogatta egyre. – Egyszerűen fel nem foghatom.

Egy szőke tincset az ujjai közé csavart.

- Mit akarhat azoktól a pancserektől?

Roland a fejét rázta.

- Képzelheted, hogy fogalmam sincs.

Haven lehuppant lila kanapéjára.

- Ide akar tartozni. Érzem. Csak... még nem tud róla – vont vállat. Bátyja felvonta a szemöldökét és ellökte magát a faltól, ahova eddig támaszkodott.

- Érzed?

- Igen! Máshová nem lehet tartozni! Itt minden megvan, ami neki kell! Csak ahogy mondtam: még nem tud róla.

Roland gonoszul elmosolyodott. A nyakán felvillantak a pikkelyek.

- Mit gondolsz? – kérdezte. – Segítsünk neki rájönni?

***

Peony ceruzája ide – oda siklott a tankönyv lapján. Képtelen volt koncentrálni a tanárra. Ma reggel jóformán ki se mert lépni a házból. Miután haza ért, mindent elmesélt Grace – nek, aki először nagyon megijedt, aztán azonnal utasította Peonyt, hogy hívja fel Cam – et. A telefonbeszélgetés alatt, pedig Cam megígérte, hogy minden reggel elkíséri őket a suliba, a nap végén pedig haza. Ennek Peony nagyon örült, mert így több időt tölthetett a fiúval és Grace is nagyon örült, mert így már nem félt attól, hogy valaki egyszer csak letámadja az utcán.

Ezen járt az agya, mialatt a könyvébe rajzolgatott. Haven azt akarja, hogy csatlakozzon hozzájuk és nem úgy nézett ki, mint akit meg lehetne győzni az ellenkezőjéről. Csak sodorta magával az események árja és ő egyre nehezebben tudott fennmaradni a felszínen.

Utolsó óra után azonnal kiment a teremből. Se Grace-t, se Cam-et nem várta meg. Már nem bírta a négy fal között, vágyott egy kis friss levegőre. Kilépett a kapun és felnézett az égre. Tökéletesen kék volt, egy pici felhő sem rontotta az összképet. A nap szikrázva sütött, égette a lány bőrét. Mindjárt vége a sulinak gondolta és nekidőlt egy fának. A szemét lehunyta. Így élvezte az a pillanatnyi levegőhöz jutást az események vízében.

Nem sokáig élvezhette.

- Hahó Peony! Rég láttalak!

Peony hátán jeges borzongás futott végig a hang hallatán. Felpattant a szeme és hátrált egy lépést.

- Ne közelíts! – kiáltott Dan – re. A fiú kék szemében megbántottság villant.

- Ugyan már! – mosolygott és vakító fehér fogsorán megcsillant a napfény. Közelebb lépett a lányhoz, válaszul az megint hátrált egy lépést. A fiú ingerülten felmordult.

- Nem akarlak bántani.

- Engem talán nem – Peony szeme szikrákat szórt. – De Luna és a többiek miattad vannak azon a borzasztó helyen!

Dan értetlenül megrázta a fejét.

- Luna?

- Ismertem – csuklott el a lány hangja és érezte, hogy már készül kibuggyanni az első könnycsepp. Nem sírhat Dan előtt. Az a gyengeség jele lenne.

Dan vállat vont.

- Nem tudom ki az a Luna. És nem is érdekel.

- Te kegyetlen féreg! – kiáltotta sírva Peony. A suli körül lézengő diákok kíváncsian fordították a fejüket a hang irányába. Fülüket pletykára éhesen hegyezték. Kívülről nézve egy szakításhoz hasonlított a jelenet.