A sötétség kényszerében

A MEGHÍVÓ

- Peony, mi történt? – sietett be Peony szobájába anya. Rémülten nézett a lányára, amikor ilyen állapotban találta őt. És bár a lány még időben eltakarta a karját, az arcáról nem tudta letörölni a borzalmat és a rettegést.

Grace is ott toporgott az ajtóban és tanácstalanul nézte, amint anyjuk a karjába vonja idősebbik lányát és kedves szavakat mormolva simogatta a haját. Peony nem bírta tovább, eleredtek a könnyei. Úgy zokogott, hogy alig kapott levegőt. Szorosan odabújt anyjához, aki vigasztalóan simogatta a hátát és a haját.

- Kicsim, - suttogta egyre – akármi is történt, a dolgok rendbe fognak jönni. Ne sírj. Mond el, mi történt. Na, nyugodj meg. Mitől borultál ki ennyire?

De Peony csak rázta a fejét és sírt tovább. Mit is mondhatna? Semmi nem jutott eszébe, ami fedő sztoriként megállná a helyét. Annyira el akarta mondani neki az igazságot! Annyival könnyebb lenne így a teher! De összeszorította a száját és hallgatott. Ő és Grace megijednének. Talán őrültnek kiáltanák ki. Nem. Jobb, ha ezt megtartja megának. Ez az ő terhe. Neki kell cipelnie. Kavargott a feje és nem tudott válaszolni anyja gyöngéd kérdéseire. Csak az járt a fejében, hogy mi a fene történik vele? Hová tűnt a régi, megszokott élete? Amiben alig egy hónapja még tökéletes boldogságban élt?

Az az élet tökéletes volt a mostani helyzethez képest. Szerető családdal, a világ legjobb barátnőjével, egész jó tanulmányis eredményével, tökéletesen boldog volt. És most? Mint egy lavina, zúdultak rá az egyre jobban felkavaró helyzetek. Aztán valami bevillant az agyába. A lavinát elindító kő a baleset volt. Azóta gyökeresen megváltozott minden.

Szipogva felegyenesedett, sötét haja könnyáztatott arcába hullt. Anyja aggódó mosollyal kisimította a tincseket Peony szeméből, aztán a kezébe került a zöld tincs. Az arcán értetlenség tükröződött.

- Mi ez Peony? – kérdezte. Szemében zavarodottság csillant. Peony zavartan odakapott az ominózus hajrészhez és a füle mögé simította.

- Ja, ez? Csak egy kis stílus változtatás. Remélem nem haragszol!

- De miért csináltad? És mikor? – érkeztek folyamatosan a kérdések.

- Csak... - Peony kézfejével megtörölte könnyes szemét. Nem tudott válaszolni. Ekkor Grace lépett az anyja mellé. Megfogta a kezét és felhúzta Peony mellé.

- Anya... - kezdte halkan – Szerintem most hagyjuk magára. Gyere.

Peony hálás pillantást lövellt húga felé, miközben ők már a folyosón voltak. Grace becsukta maguk után az ajtót, biztosítva nővérének a teljes egyedüllétet. Mintha nem lenne így is eléggé egyedül. Egy borzalmas titokkal, amit senkinek nem árulhat el. A tenyerébe temette az arcát. Olyan kétségbeesés lett úrrá rajta, mint még soha életében. Nem tudta, mit csináljon.

Odalent nyílt, majd csapódott a bejárati ajtó. Szobája csukott ajtaján keresztül hallotta apja hangját és anyja hadaró suttogását. Várt egy darabig. De senki nem jött fel a lépcsőn. Pedig mennyire szerette volna, ha apja benyit, a mellkasára vonja és megnyugtatja. Szüksége volt egy kedves szóra, amely elhiteti vele, hogy mindez csak egy rossz álom, amiből nem sokára felébred. De senki nem jött oda hozzá. Egyedül maradt. Nagyon egyedül. Újra rátört a zokoghatnék és nem fojtotta vissza könnyeit. Hirtelen lépéseket hallott, a fa lépcső nyikorgását. Felkapta a fejét a kopogtatásra a szobája ajtaján. Könnytől maszatos arccal odabotorkált és résnyire nyitotta.

Grace állt az ajtóban. Elhúzta a száját, amint meglátta Peony szétbőgött fejét.

- Bejöhetek? – kérdezte aztán. Peony szó nélkül szélesebbre tárta az ajtót. Grace hanyagul besétált. Nézelődött kicsit, testvére szobájában, megnézte a falakra aggatott posztereket, képeket, ujját végigfutatta a könyvek gerincén, végül lehuppant az ágyra. Peony mindezt csendben nézte. Grace keresztbe fonta a karját a mellkasán és tőle távol álló keménységgel nézett nővére szemébe. Egy pillanatra sem enyhült meg a tekintete és Peony már attól félt, mindjárt üvölteni fog. Már felkészült a szokásos „mi bajod van" kérdésekre, amikor Grace megszólalt, egészen más hagyta el a száját: