A sötétség kényszerében

ÉGÉS

Már vagy egy tíz perce rohangált a folyosókon, minden terembe bekukkantva. Sehol nem találta Grace –t és kezdett kétségbeesni. Indulatos volt és nem volt türelme ehhez az egészhez. Ráadásul folyamosan szúrt és viszketett a karján lévő pikkely. Nem bírta ki, hogy ne vakarja. Óvatosan felhúzta a pólóját egy kihalt folyosón és elhúzta a száját, amikor látta, hogy pikkelyei barnák és szárazak. Szinte ki volt cserepesedve a bőre azon a ponton. Azon töprengett, hogy lehet, hogy ilyen hamar kiszáradtak, amikor hirtelen meghallotta Grace hangját.

- Peony! Téged kereslek ezer éve! – kiabálta és táskáját lóbálva, kipirosodott arccal fékezett le nővére előtt, aki, mint akit tetten értek, húzta le a pólóját egészen a kézfejéig. Karjait a háta mögé kapta. Miután megbeszélték Grace – szel, hogy voltaképp mindketten a másikat keresték, csak elkerülték egymást, Grace megmutatta hol a termük.

- Miért vakarózol ennyit? – nézett furán a nővérére, aki már szinte nem bírta elviselni az égető viszketést.

- Semmit – és lejjebb húzta a pólóját, már ha ez egyáltalán lehetséges. Hirtelen eszébe jutott valami.

- Bocs, még bemegyek a mosdóba, aztán mehetünk – nézett Grace – re, aki türelmetlenül sóhajtott egyet.

- Siess! – nézett a csuklójára, ahol képzeletbeli karóráját viselete.

Peony becsörtetett az ajtón és azonnal a csapokhoz sietett. Megnyitotta az egyiket, majd könyékig felrántotta a pólóját és a karját a bő vízsugár alá tartotta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szinte érezte, ahogy a pikkelyei megszívják magukat folyadékkal. Elbűvölve figyelte, ahogy a bőre folyamatosan kisimult, a ronda sárgás – barna színt pedig lassan felváltotta az egészséges, vibráló zöld. Pikkelyei ismét teljes fényükben ragyogtak és a néha – néha odatévedő napsugár hatására homályosan csillogtak. Peony most megtörölte a törölközőben vizes karját, aztán a tükörhöz fordult. Egy igen zilált külsejű lány bámult vissza rá. Zavartan beletúrt a hajába és megmosta a arcát hideg vízzel, hogy legalább egy kicsit javítson rémes kinézetén. Közben Grace bekiáltott:

- Mi van lehúztad magad a vécén? Vagy miért nem jössz már? – és türelmetlenül dörömbölt az ajtón. Peony kapkodva kisietett az ajtón. Grace ciccegve fejezte ki nemtetszését.

- Mehetünk.

***

Lassan sétáltak haza. Grace – nek láthatóan rossz napja volt, mogorva tekintettel menetelt előre, így Peony inkább nem szólt hozzá. Neki is akadt min gondolkozni. Például Cam – en. Hiszen nem is ismeri a fiút, de már elhívta sétálni! És a másik: honnan tud a fáról, a tisztáson? Megborzongott. Az egész olyan hátborzongató volt. Kétségkívül helyes fiú volt, kedves mosolyával és csillogó zöld szemével.

Amint így gondolkodott, hirtelen olyan erős szúrást érzett a karján, mint még soha. És bár az érzés csak egy másodpercig tartott, mégis sziszegve odakapott és egy pillanatra meg is állt.

- Mi az? – kérdezte Grace, miután észre vette, hogy Peony lemaradt. Aztán a pillantása a karját markolászó lányra tévedt és felhúzta a szemöldökét.

- Hé, minden rendben? – kérdezte gyanakodva. Peony zavartan végigsimított a pikkelyén és odalépett Grace mellé.

- Persze – villantott Grace –re egy mesterkélt vigyort, de közben pedig már kezdett pánikba esni. Mi történik vele? Mi ez az egész? Egy napon belül már másodszorra szúr a pikkelye. Ez nem véletlen. Sőt! Ez nem normális! Riadtan vetette fel azt a lehetőséget is, hogy megőrült. Lehet, hogy nincs is semmi a karján, nincsenek furcsa érzések és szúrások, hanem csak a baleset okozta trauma miatt képzeli ezt. De nem jó! Hiszen az ápolónő mondta, hogy van a karján valami! Akkor mégsem képzelgés. Ez a valóság.