A sötétség kényszerében

BEAVATÁS

Grace csendben gubbasztott az ágyán és sírástól vöröslő szemmel bámulta a szobája falát. Alig aludt valamit az éjjel. A lakásban vibrált a levegő az elfojtott feszültségtől. A szülei még aznap este felhívták a rendőrséget Peony eltűnése miatt, és Grace nem ment le, csak az ágyán, a takaróját szorosan átölelve sírt. A bűntudat ólomsúlyként nehezedett a mellkasára, alig tudott tőle levegőt venni. Saját magát okolta Peony eltűnéséért és ezen szülei vigasztaló mondatai sem változtattak.

Reggel ki se kelt az ágyából. Nyitott szemmel bámult a semmibe. Az idő csak múlt, de Grace nem mozdult. Hallotta szülei Grace halk, nyugtalan beszélgetését, de nem fogott fel belőle semmit. A szavak egyetlen, hosszú zümmögéssé folytak össze a fejében. Majd egy hosszú, ugyanolyan óra elteltével, anyja lépett be a szobába. Szeme alatti karikák jelezték, hogy ő sem aludt sokkal többet kisebbik lányánál.

Grace nem fordult felé. Sarah aggódó mosollyal az arcán leült az ágy szélére, és egy darabig nem szólalt meg. Óvatosan megérintette Grace karját. Miután az nem húzta el, megsimogatta. Vett egy mély levegőt.

- Grace – hangja megnyugtatóan csendült az órák óta csöndes szobában. A lány nem fordult felé, arcát elrejtette napszítta tincsei mögé. Sarah azonban nem adta fel.

- Nem a te hibád. Nem kell magadat okolnod érte.

Grace lassan felé fordította a fejé, szemében hirtelen élet csillant. Sarah elmosolyodott.

- Kelj fel kislányom. Peony előfog kerülni.

Grace a könyökére támaszkodott, arca hirtelen elvörösödött, szemét könnyek fátyolozták. szipogva megtörölte a z orrát és felfelé pislogva próbálta visszatartani az könnyek áradatát.

- Gyere ide – tárta ki két karját Sarah, ő pedig azonnal befurakodott az biztonságot jelentő ölelésbe és miközben anyja a hátát simogatta, nem tudta visszatartani a sírást. Így maradtak hosszú időn keresztül, egymás karjai közt keresve a megnyugvást. Aztán nagy sokára kibontakoztak egymás öleléséből. Grace vett egy szaggatott lélegzetet. Szörnyen érezte magát. Sarah felállt, maga után húzva Grace-t is. Elindultak lefelé a lépcsőn, de még mielőtt leértek volna, ajtócsapódást hallottak meg. Aztán Robert csodálkozó, majd dühös hangját. Sarah félre tolta Grace-t és lesietett a lépcsőn.

- Rob! Mi az? Mi történt?

A hangok az előszoba irányából jöttek. Berontott a helyiségbe, de hirtelen földbe gyökerezett a lába. Kerekre tágult szemébe könnyek tolultak.

Ekkor a hirtelen új erőre kapott Grace is megérkezett és megtorpant anyja mellett. Egy pillanatig fel sem fogta kit lát, de aztán sikongatva, karját kitárva rohant az ajtóban álló illető felé és olyan erővel csapódott neki, hogy elestek és hajuk fekete-szőke gubanccá állt össze.

***

Peonyt hirtelen érte a támadás. Egy pillanatig minden családtagja meredten bámulta, de aztán a húga ledöntötte a lábáról. És el sem engedte. Nehézkesen feltápászkodott, leporolva magát és egyben Grace-t is, aki mindig rajta csüngött.

- Jól van, elég lesz – fejtette le magáról húga karjait és szembe fordult a szüleivel. Sarah boldogan elmosolyodott és átölelte, de az apja dühtől vöröslő arccal nézte a boldog találkozást.

- Hol voltál? – támadt rá a lányára azonnal, de esélyt sem adott Peonynak, hogy elmagyarázza a dolgokat, csak mondta a magáét. A lány lesütött szemmel hallgatta az olyan szidalmakat, mint például a: „Mit képzelsz magadról, tizenöt évesen eltűnni úgy, hogy senkinek nem szólsz?!" és a: „ Csalódtam benned!" „Szégyelld magad!" meg a: „Nem tudod mit éltünk át!" „Mégis hol a francban voltál?"