A sötétség kényszerében

VÁLASZOK

Hideg szél a bőrén. Csukott szemhéja mögött nem érzékelt fényt. A hideg földön feküdt, nem tudta, hol van. Hunyorogva nyitotta ki a szemét és az első, amit meglátott, a csillagos ég volt.

Gyönyörű jutott eszébe az első gondolat. Aztán a könyökére támaszkodva felült. Éjszaka volt és a házak idegenek voltak körülötte. Nem ismerte az utcákat, végtelenül egyedül volt. Kisöpörte szeméből fekete loboncát és leporolva magát felállt.

Egy parkban találta magát, egy fa alatt. Hogyan került ide? Hol van? Mi ez az egész? Az agya hátsó részében felvillant valami. Valami homályos emlék. Fájdalom. Aztán a nagy semmi. Megborzongott a hidegben. A karját dörzsölgette, hogy ne fázzon, de ekkor észre vette, hogy a ruhája cafatokban lóg. Lila blúza a nyakánál és a vállánál felrepedt és szabadon lengedezett, mint egy rongydarab. Fekete farmerja kilyukadt és jókora vágások húzódtak az anyagon. Ezenkívül felfedezett egy igen csúnya horzsolást az alkarján és az arcába nyilalló fájdalom arról árulkodott, hogy ott is megsérült. Valami meleg csorgott a homlokán és odanyúlva elfintorodott. Vér. Tanácstalanul körülnézett a sötétben. Most hová induljon? Azt se tudta, hány óra van. Odabotorkált egy padhoz és leült. Tenyerébe temette az arcát, kétségbeesésében majdnem sírva fakadt. Aztán hirtelen eszébe jutott minden. A buli, Dan, Grace. És a fájdalom. Mi volt az? Semmire nem emlékezett, csak az érzésre. Mivel a pólója elszakadt, nem kellett felhúznia az ujját, hogy ellenőrizze a pikkelyeket.

A három pikkely sejtelmesen csillogott a rávetülő fényben. Peony ledermedt. Három? Hiszen legutóbb az egész alkarját beborították. Szinte beleszédült, annyira próbált emlékezni, de nem járt sikerrel. Olyan volt, mint egy álom: minél erősebben kapkodott egy emlék után, annál sikamlósabban csúszott ki az ujjai közül.

Hirtelen zörejt hallott és a hang irányába kapta a fejét. Az út túloldalán egy házban fény derengett. A hangot annak a háznak, kitáruló ajtaja okozta.

Egy ötven év körüli nő állt az ajtóban, köntösét szorosabbra húzta a derekán és kifürkészhetetlen pillantással nézte Peonyt. A lány félve összehúzta magát és próbálta minél jobban eltakarni a jobb karját borító három pikkelyt.

A nő, korához képest, meglehetősen fürgén átszaladt az úton és ahhoz a padhoz lépett, amelyen Peony mindenre felkészülve kucorgott. Leguggolt, így egy szemmagasságba került a lánnyal. Aztán finom, halk hangon megszólalt:

- Megsérültél? Te jó ég, hogy néz ki a ruhád! És az arcod! Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha most szépen bejössz hozzám.

Két kézzel megragadta Peony karjait és felhúzta a hideg padról. A lány túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Kavargott a feje és másra se vágyott, csak elaludni egy meleg szobában. Kimerülten követte az asszonyt a házhoz.

- Gyere szépen. Itt már nem bánt senki – búgta megnyugtató hangon a nő. – Tudom, hogy az első átváltozás mindig nehéz. Emlékszel valamire?

Peony döbbenten pislogott. Ki ez a nő? Miről tud? Kábultan rázta a fejét, az asszony pedig megértően bólintott.

Bent a házban megnyugtató fény pislákolt, a szobák falai barátságos színűek voltak. Az asszony egy halványkék szobába vezette, ahol szépen megvetett, illatos ágyneművel ellátott ágy várta.

- Most pihenj le. Ha felébredtél, beszélünk.

Peony minden kérdés nélkül bújt be a frissen mosott takaró alá. Kényelmesen bevackolta magát, nem törődött koszos, szakadt külsejével. Fejét a párnába fúrta és egy pillanat múlva már aludt is.