A sötétség kényszerében

ELVESZVE

Levegő után kapkodva térdelt a füvön. A feje zsongott és annyira szédült, hogy azt se tudta, merre van a fel vagy a le. Minden összemosódott a szeme előtt. A fájdalomtól hörögve, könnyes szemmel markolászta a fűcsomókat. Többször is végigfutott rajta a hideg, az arcára veríték ütközött ki. Grace-re gondolt, aki rá vár, és elöntötte a pánik.

Mi ez?! Mi történik vele? Reszkető kézzel felrántotta a pólója ujját. Majdnem felsikoltott a látványtól. Egy elfojtott nyöszörgés még így is kicsúszott a száján.

A pikkelyi szemmel láthatóan sokasodtak! Peony tisztán látta a holdfényben, amint egyenként tűnnek fel a karján. Mintha leolvadt volna emberi bőre és először halványan, majd egyre látható formában átvette a helyét. Éles szúrásokat érzett a másik karján is. Az egész teste fájdalomtól égett. Elterült a hideg földön, de annyira fájtak a tagjai, hogy észre sem vette.

A pikkelyek egyre gyorsabban terjedtek szét az egész testén. Már a lábán kúsztak fel és az összes sötétzöld színben virított. Peony magán kívül volt a fájdalomtól. Öntudatlan mozdulatot tett a haja felé, mintha ki akarná tépni az összes szálat. Közben a festék, amilyen gyorsan csak lehetett, lepattogzott a lány tincseiről, így szinte beleolvadt a fűbe zöld színével. A következő pillanatban, mint valami gyorsan terjedő betegség, jelentek meg a nyakánál is a pikkelyek. Végigkúsztak az állkapcsán, beborították az arcát és a homlokát. A szemében a pupilla vékony réssé keskenyedett. Körmei még sötétebb színt öltöttek és a pikkelyek addig terjedtek, míg szép lassan nem maradt már Peonyban semmi emberi. Szemei kifordultak a fájdalomtól, háta ívbe feszült és egy perccel később teste elernyedt és nem mozdult többé. A szervezete csak így tudott védekezni a fájdalom ellen. Eszméletét vesztve feküdt a hátán, a pikkelyek felcsillantak a holdfényben. Aztán mintha Peony haja önálló életre kelt volna, rövidebb lett. Mintha lassan magába szívta volna a koponyája. Peony arca békés volt és nyugodt, de csak azért, mert az ájulás miatt nem érzett fájdalmat.

Közben a teste a felismerhetetlenségig elváltozott. Végtagjai elkezdtek összeolvadni a törzsével. A lábai összetapadtak, a karjai hozzánőttek a mellkasához, mígnem a lány teste nem volt más, mint egy hosszú, fényes pikkelyekkel teli henger. Lassan zsugorodni kezdett, az arca megnyúlt, végtagjai teljesen egybeolvadtak a testével. Addig kicsinyedett, amíg nem lett körülbelöl negyven-ötven centis.

Peony helyén egy smaragd zöld kígyó feküdt, beleolvadva a fűbe. Hirtelen kinyitotta a szemét, de a tekintete még mindig öntudatlanságról árulkodott. Hosszú, villás nyelvét öltögetve elindult. Kisiklott az iskola kapuja alatt és semmiről nem vett tudomást.

***

- Ne haragudj, meg kell néznem Peonyt. Már nagyon régen kiment.

- Persze, menj csak! – intett Gracenek Anna és tovább beszélgetett a többiekkel. Közben Grace aggódva indult ki a tornateremből. Már háromnegyed tíz volt és indulniuk kellett volna haza. Peony azonban sehol nincs. Karját összefonva maga előtt kémlelte a sötétséget. Az udvaron némaság honolt. Nem volt kint senki.

- Peony? – próbálkozott, de választ nem kapott. Ekkor már kezdett kétségbe esni. Előkapta a telefonját és tárcsázta Peony számát. Idegesen süllyesztette vissza a zsebébe, miután az utálatos női hang közölte, hogy nővére jelenleg nem elérhető. Visszarohant az épületbe, ahol már kezdett vége lenni a bulinak. Diákok özönlöttek ki a tornaterem nyitott ajtaján. A tömeget pásztázva próbált Peony nyomára bukkanni, hátha csak elkerülték egymást, de semmi. Még egyszer megpróbálta a hívást. Peony most se vette fel. A sírógörcs kerülgette, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy hol lehet a nővére. Hirtelen észrevette Annat és Lisat a tömegben lökdösődni. Odakiáltott nekik:

- Anna, Lisa! Nem láttátok Peonyt?

- Nem! Azt hittük, veled van! – kiáltották vissza.

- Nem, nincs! Egyszerűen eltűnt! – elcsuklott a hangja. Barátnői odasiettek mellé.

- Próbáltad hívni? – kérdezték. Grace lemondóan legyintett.

- Kétszer is. De ki van kapcsolva.

Anna idegesen rágta az ajkát.

- Hívd fel anyukádat! – tanácsolta ekkor Lisa.

- Oké – idegesen a hajába túrt és a füléhez emelte a mobilt. Kicsengett egyszer, kétszer, háromszor. A negyedik csöngésre anyja fáradt hangja végre beleszólt a telefonba:

- Grace? Mi történt? Baj van?

- Igen! – Grace szinte fuldoklott a pániktól. – Peony eltűnt! Nem érezte jól magát, kiment kicsit a levegőre és azóta nem találom! – hadarta el egy levegővétellel. Sarah rögtön éberebb lett.

- Mi? De hát az hogy lehet? Miért nem figyeltetek egymásra?

Grace hallotta, hogy anyja mögött még valaki beszél a vonal túloldalán. Talán az apja. Szaggatottan sóhajtott egyet, míg azt várta, hogy anyja hangja ismét betöltse a mobilját. Aztán Sarah ismét beleszólt a telefonba:

- Apátok odamegy. Tíz perc – és lerakta a telefont.

- Na? – Anna és Lisa idegesen nézték barátnőjüket. Grace hatalmasat sóhajtott. Már potyogtak a könnyei.

- Apa idejön – suttogta elgyötörten. Kilökték a kifele vezető ajtót és megálltak a sötétben. Barátnői idegesen egyik lábukról a másikra álltak.

- Grace. Ne haragudj, maradnánk veled, de nekünk is mennünk kell.

- Semmi baj. Menjetek csak.

Anna és Lisa szorosan átölelték.

- Meglesz Peony. Nyugodj meg!

- Aha – Grace idegesen kifújta a levegőt. Nézte távolodó barátnőit, amint eltűnnek a sötétben. Lassan már csak ő maradt az udvaron. A metsző, hideg széltől könnybe lábadt a szeme. A csöndben egyre mélyebbre süllyedt az aggodalomban. Magát okolta Peony eltűnéséért. Hiszen, ha nem kérte volna, hogy jöjjön vele, mindez nem történik meg!

Kilépett a kapunk és az iskola előtt várt tovább. Nem sokkal később kerekek zaját hallotta, aztán egy pillanatra elvakította a fényszóró. Apja pattant ki a kocsiból.

- Nem fáj a lábad? – kérdezte Grace, mert meglepte apja gyorsasága.

- Nem – zárta le amaz a témát és rögtön a lényegre tért.

- Hol van Peony? Miért nem figyeltél rá?

Grace lesütötte a szemét. Mardosta a bűntudat. Egy kérdésre sem tudott válaszolni. Végül apja mogorván a kocsi felé biccentett.

- Szállj be.

Grace engedelmeskedett. Elhelyezkedett a kényelmes bőr ülésen és nem értette, hogy egy ilyen jónak induló este, hogy végződhetett így. Jól érezte magát és messziről úgy tűnt, Peony se bánja annyira, hogy eljött.

Csapódott a kocsiajtó, apja füléhez szorított telefonnal szállt be az autóba.

- Igen. Rendben, felhívom. Nyugodj meg. Tudom. Sietünk haza. Szeretlek!

Csak addig vette el a készüléket, hogy betárcsázzon egy másik számot. Füléhez emelte a telefont és beleszólt:

- Haló, rendőrség? A nevem Robert Stark. Eltűnt a lányom.