A sötétség kényszerében

ELRABOLVA

Daniel összehúzta kék szemét, ahogy az új jövevényt vizslatta. Egyértelműen nőstény volt, emberi alakban. A csuklóit és bokáit összekötözték, kócos fekete haja csaknem mindent eltakart mezítelen alakjából. Nem mintha Daniel zavarba jött volna attól, hogy meztelenül látja. Hiszen ember. Bár azt meg kell hagyni, nagyon ügyesen utánozta a női jellegeket. Csípője és mellkasa pont úgy domborult, ahogyan kellett. Hosszú fekete haja emlékeztette valakire, de nem tudta kire. Idegesítően motoszkált az agya hátuljában. De inkább kiűzte az érzést a gondolataiból.

Hirtelen egy tenyér csattant a hátán. Összerezzent.

- Te hülye barom! – fordult hátra, és vállba bokszolta Jared-et. – A szívbajt hozod rám!

Jared nem válaszolt, figyelme az üvegfal túloldalán fekvő lányra összpontosult.

- Mikor hozták? – kérdezte.

- Az éjjel – válaszolta Daniel. Jared gonoszan vigyorgott.

- Azt hallottam, harcias kis nőstény. Az ütésre nem is reagált. A sokkolóra viszont összecsuklott, mint egy rongybaba.

- Daniel! Apád hívat – kiáltotta az ajtóban álló őr, mire Daniel bosszúsan sóhajtott, és Jareddel az oldalán kiballagott a teremből.

***

Nehéz volt a feje, akár az ólom. Ahogy lassan tudatára ébredt, eszébe jutottak az éjjel eseményei. A pánik hideg ujjaival a torkát szorongatta. Szédült, kavargott a feje, úgy érezte: pillái egyenként egy mázsát nyomnak. Nehézkesen felült. A mozdulattól azonnal lüktetni kezdett a feje. Körülnézve észrevette, hogy kezét és lábát megkötözték, és hogy nincs rajta ruha. Próbálta minél jobban összehúzni magát, részben, hogy ne fázzon, részben az intimitásért. Lábait felhúzta a mellkasáig, összekötözött karjaival pedig amennyire tudta, átkarolta a térdét, és fejét az ölébe hajtotta. Sűrű haját úgy rendezte el, hogy a lehető legtöbbet eltakarjon csupasz alakjából. Tágra nyílt szemmel nézte a hidegtől elkékült ujjait, és azt kívánta, bár lenne rajta ruha. Testén még mindig ott viselte a verekedés nyomait és a kötél véresre dörzsölte a csuklóját és a bokáját.

Borzasztóan rosszul érezte magát, a gyomra háborgott idegességében. Lehunyta a szemét. Gondolatban újra élte a tegnap esti támadást. Összerázkódott. Ha még egy kicsit tovább marad az ebédlőben... Eszébe jutott a sokkoló fájdalmas érintése, ahogy az áram átcikázott a testén, és ő semmit nem tudott tenni, összeesett, mint egy marionett bábú, amelynek elvágták a zsinórjait. Aztán itt tért magához. Kinyitotta a szemét. Hova hozták? A szíve a torkában dobogott, ahogy körülnézett. Morbid gondolat futott át az agyán, amint meglátta, miben tartják fogva. Leginkább egy hatalmas terráriumhoz hasonlított ez az üvegbörtön. Mellette és szemben ott sorakozott még egy rakás „terrárium", bár legtöbbjük üres volt. Hideg futkosott a hátán, inkább óvatosan behúzódott az egyik sarokba. Hirtelen halk, értelmetlen motyogás ütötte meg a fülét. A vele szemben lévő üvegtestben egy nála idősebb nő volt, aki a fejét az üvegnek támasztva egyfolytában magában mantrázott valamit. Lunanak nagyon kellett figyelnie, hogy megértse. A nő folyamatosan suttogott a falnak: ki akarok jutni, ki akarok jutni, ki akarok jutni, ki akarok jutni...

Lunat kirázta a hideg. Eltöprengett, vajon mennyi ideje lehetett bezárva a nő, hogy így beleőrült a rabságba. Egyetlen pillanatra se hagyta abba a motyogást, Luna már kezdett rosszul lenni. Lehunyta a szemét, megpróbálta kizárni a hangot. Már nem érdekelte, hogy pucér, csak meg akart szökni innen. Ám a reménytelenség, mint sűrű köd, ereszkedett a szívére. Innen nem lehet kijutni, egyre csak ez járt a fejében.