Flaie

Idegen magamtól

Nyöszörögnöm kellett, hogy újra elkezdjem. Reszketnem kellett. El kellett dobnom a testemet. Nem fájt. Új volt és ijesztő, de nem fájt. Feküdtem a deszkapadlón, szinte mozdulatlanul, próbálva megérezni az új testemet.

Nem bírtam levegőt venni, akárhogy erőlködtem. A kétségbeesés végighullámzott rajtam. Nem tudtam gondolkodni a légszomjtól, elmém egyetlen éles szilánkját megbénította a gondolat, hogy meg fogok halni. Fájt a fejem, szédültem, a tekintetem elhomályosult és köhögnöm kellett.

Vége van.

Zajt hallottam, amire az idegen test ösztönszerűen megrezzent, és a tüdőmbe épült gát felszakadt. Mohón, zihálva vettem a levegőt, átadtam magam annak az érzésnek, amit a folyamatosan süllyedő-emelkedő mellkasomat végigcirógató hideg-meleg fuvallat jelentett. Legalább egy percig csak az számított, aztán kezdtem el érezni, hol vagyok. A testem tele volt horzsolásokkal, a durva háló okozta hegekkel, és körülöttem élettelen halak feküdtek egymáson, síkos pikkelyeik finoman érintették idegen, emberi bőrömet.

Megreszkettem. Ha nincs a vérem, úgy feküdnék itt, mint ők. Egy voltam közülük.

Finoman mozdítottam az ujjaimat, még ismeretlen volt számomra mindez. Tudtam, hogy az ösztöneim nem véletlenül tiltakoznak. Bármi van a közelben, veszélyt jelent rám. És a legmélyebben bevésett szó a lelkembe és a zsigereimbe az élet volt. Még erőtlen kézzel markoltam meg a körülöttem tekergőző hálót, hogy szabaduljak, és akármennyire biztos volt benne az egyik, még új és riasztó énem, hogy ez esélytelen, én próbálkoztam. Tudat és gondolkodás nélkül, esztelenül próbáltam eltépni a kötelet, vagy kibúvót találni. Fájdalmasan sokáig tartott, mire elismertem, hogy hiábavaló, és engedtem a kezemet a földre hullni.

Vártam. Várnom kellett. Nem volt hová mennem, mit csinálnom, mit remélnem. Fogalmam sem volt a jövőről. És állat voltam még: a jelenben éltem. Csak az ember átka, hogy a holnapba tekint.

Életemben először voltam egyedül. Senki nem volt mellettem, senki nem mutatott irányt, senki nem jelzett felém veszélyről, senki nem védett a puszta ottlétével. Magamra maradtam egy idegen testben, egy idegen helyen, és ez előbbi szinte elképzelhetetlenül megrémített. Védtelennek éreztem magam. Esetlennek, gyengének és idegennek.

Ütemes dobogás ütötte meg a fülemet, ami szokatlan volt, és olyannyira hangos, hogy valami hatalmasat és fenyegetőt véltem benne felfedezni. A mellkasom őrült ütemben kalapált. A hang egyre közelebbi, egyre hangosabb, egyre riasztóbb volt, aztán - mint egy vihar első villáma - kivágódott az ajtó.

Akkorát rándultam, hogy a padló végigsértette a kezemet, amint végighúztam rajta. A végtagjaimat magam elé rántottam, egy ember-állat ösztönből táplálkozva, hogy védekezhessek, a lábamat felhúztam, és az események felé fordítottam a fejemet. Még emlékszem, milyen nehezemre esett a hajam függönyén keresztül megpillantani őt.

Alig nyolcéves lehetett, és különös módon én százszor annyira rettegtem tőle, mint ő éntőlem. Bár, ahogy tudom, ő egyáltalán nem félt. Szaladt felém, de az ajtó és köztem félúton megállt. Szemei elkerekedtek, ahogy rám pillantott. Visszanézett, amerről jött, és elkiáltotta magát, én pedig összerezzentem éles hangjától. Az öröme önfeledt volt, vad és kedves. De megijesztett, hogy nem értettem a szavait.

- Apa, te kifogtál egy sellőt!