Flaie

Vérvirág

Leanarn és én együtt léptünk be a lakásba, és nekem onnantól egy hétig eszemben sem volt kimozdulni. Egy időre elég volt a külvilágból.

De ezután a hét után a kint tört be hozzám, talán tudta, hogy magamtól sosem lennék készen a találkozásra. Aznap Sel keltett fel, mint mindig. Nagyon álmosan pislogtam vissza rá, mint mindig, és megkíséreltem visszaaludni. De Sel most először nem engedte, hogy tovább pihenjek.

- Flaie, vendéged van. - mondta, és ez valamiért nagyon nevetségesen hangzott. Soha nem találkoztam senkivel, akinek eszébe juthatna újra találkozni velem. És mégis érdekelt, mit fogok látni, ha kilépek a konyhába. Eddig mindig ott láttam idegeneket, sejtettem, hogy ez most sem lesz másképp; egészen olyan volt az a hely, mint egy sorsrév. Az események és cselekedetek csak elindulnak, jönnek, mennek, és hol jót, hol rosszat hoznak, mint a tengeráramlatok. Szóval felkeltem, kifelé menet Selitha megigazította rajtam a ruhámat, egészen úgy, mint legelőször. Ugyanolyan helyreigazítón, habár most semmit sem kellett olyan nagy gonddal takargatnia. Halványan elmosolyodtam, miközben felnéztem rá, ő pedig mély hangján, nagyon csendesen felnevetett. Aztán elindított kifelé, habár magamtól is mentem volna.

Ahogy kiléptem, megtorpantam. Lehunytam a szememet egy pillanatra, majd újra kinyitottam. Nem tudom, hogy ez egy egészen emberi pislogás volt, vagy hitetlenkedés.

A vérhajú lány állt velem szemben, a zöld kis tavacskák, a szemei rám szegeződtek és azonnal beszélni kezdett. Amint kiejtette az első szót, elfordította a tekintetét és csak lopva mert visszanézni néha rám. Nem értettem. Nem lehettem ijesztő. Az a kócos, álmos átlátszóságvágy, amit odabent éreztem, végképp nem rettenthette el.

- Figyelj rám, vadvérű. Amit tettem, azt mind rosszul tettem, és szeretném, ha megbocsájtanál érte. Mert vak voltam, azért, mert rossz és fájdalmas dolgok történtek velem azelőtt, és...

- És ezért akartad... - siklott ki az ajkaim közül olyan szomorúsággal, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem vészeltem át sebek nélkül az emberként töltött időmet. - Azt, hogy velem is rossz dolgok történjenek?

- Sosem tettem veled semmit. - felelte, de még mindig nem nézett rám.

- De tettél volna. Engedted volna, hogy megtörténjen, ha nem jön Leanarn.

- Én voltam az...

- Menj el. - kértem reszkető hangon. Talán azért, mert belül borzasztó hideget éreztem. - Én úgysem fogok tudni megbocsátani.

És ő akkor először hallgatott rám. Mert elment.

Én is megfordultam, sokkal később. Többet várhattam némán állva, nézve az ajtót, mint egy perc. De Sel megállított engem, mikor végre befelé indultam volna. Nagyon óvatosan, de nem magát, hanem engem féltve fogta meg a karomat. Felnéztem rá.

- Flaie. Tudod te, hogy ki ez a lány?

- Casira Cyrell. Cas. Aki a halott Gestar Cyrell lánya. - nagyon lassan még hozzátettem. - Én... tudom.

- És azt is, hogy ez neki most mennyire rossz?

- Mintha elveszítettelek volna egyikőtöket. De én még akkor sem akarnék ártani, ahogy ő.

- Ő sem akar. - Sel szemöldökei közt édes, fájdalmas kis redő jelent meg. - Ő volt az, aki végül megmentett téged, Flai'.

- Micsoda? - úgy álltam ott, mintha villám csapott volna belém. Úgy éreztem, mintha ez történt volna.

- Miután apád elmondta, amit te is hallottál, ők szavaztak a sorsod felől. Amibe többen beleegyeztek, annak kellett történnie. És ő került sorra utolsóként, így éppen az ő szava döntött. És egyedül őmiatta van az, hogy...

Sel biztosan nem akarta és nem is tudta befejezni, mert én életemben először csendesen elsírtam magam. Selitha pedig ott volt, hogy átöleljen.

Hosszú percek múlva óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és elindultam. A külvilágba, hogy aztán azonnal megálljak az ajtó túloldalán, beleütközve Leanarnba. A férfi, akit most már apámnak nevezhettem, aggódva nézett rám. És úgy tűnt, hogy mindent ért.

- Bocsánatot kell kérnem Castól. - mondtam mégis. - És azt sem tudom, hol lakik.

- Jól van. - felelte nagyon esetlenül, ujjával megmutatta nekem az irányt, gyorsan útba igazított, aztán hirtelen a kezembe adott valamit, ami kecses volt, törékeny, sötétpiros és olyan szertelen, mint az én kis világom. - Ez vérvirág. Add oda neki.

- Ő sem bocsát majd meg nekem, igaz?

- Flaie, fiam. - Leanarn keserédesen elmosolyodott. - Ha egy lány virágot kap egy fiútól, nagyon kevés az olyan dolog, amit ne felejtene el érte.

Ezekkel a szavakkal indultam el, de már semmi nyomuk nem maradt, mire célba értem. Kopognom kellett volna, de nem voltam tisztában ezzel. És ha tisztában lettem volna, sem jut eszembe megtenni. Minden, amit láttam a világból, csak a kezemben tartott, egyetlen szál virág volt. Vér. Rémisztően jelentőségteljes volt. Biztos, hogy Leanarn tudta ezt.

Beléptem az ajtón egy poros, rendezetlen kis helyiségbe, ahonnan lassan haladtam tovább. Nagyon halk surrogás vezetett egy kis szobába, amely színes volt, bájos, és ahol nem lett volna semmi keresnivalóm. Casira az ágyon ült, hátát a falnak vetve, a szemei fakóbbnak tűntek, mint valaha. Rám nézett, ajka alig láthatóan elnyílt, de nem kérdezett és nem is tett semmit. Én csak álltam némán, képtelen voltam bármit mondani. Túlzottan újak voltak még a szavak, hogy képes legyek kifejezni velük, amit közölni szeretnék.

Látszott, hogy őt is zavarja, hogy szótlan vagyok, felállt hát, és ekkor éreztem meg, hogy egy szoba teljes hossza a távolság közöttünk.

- Nem tudom, hogy gondoltam. - mondtam végül esetlenül. - Nem tudom, hogy mondhattam ilyet.

- Mi változott? - vetette oda dacos hangon.

- Hogy tudom, hogy... - megráztam a fejem. Mindent neked köszönhetek. - Olyan ostobán hangzik.

- Ki vele. Mondd csak. Én is igen ostobán tettem, hogy odamentem ma. - már nem volt gúnyos. Csöndes volt, értetlen és törékeny, mint az a virág, amit a kezemben tartottam hihetetlen óvatossággal.

- Nem akarlak bántani. - nem ezt kellett volna mondanom, de fogalmam sem volt, hogyan fogalmazhatnám meg. Sosem éreztem még magam olyan butának és oda nem illőnek, mint akkor. Már nem szóltam, csak ok nélkül lángoló arccal, bizonytalanul odanyújtottam neki a kezemben tartott növényt. Ő pedig elvette a kezemből, lenézett rá, mohaszínű szemében különös szeretettel és felismeréssel.

- Amikor először beszélgettünk - kérdezte végül, szórakozottan igazgatva a gyűrött, hártyavékony szirmokat. Én néztem a vérhajú lányt, kezében a vérszínű virággal és olyannyira bölcsnek éreztem Leanarnt, mint azelőtt soha. Mert amit művelt, az olyannyira tökéletes volt.

- Te tényleg nem tudtad, mi a különbség? - szegte nekem Casira váratlanul.

Nagyon értetlenül nézhettem, mert azonnal megmagyarázta. - Pártfogás és párfogás között.

Megráztam a fejem.

- Egek. - mondta halkan, azután hirtelen felnevetett, cikázó, villámszerű kacajával, amit most már tényleg a világom részének éreztem.