Flaie

Nevek és szavak

Már másodszor, de megint elmondom: sok minden történt azokban a napokban, és nem idézhetek fel mindent. Nem volt sorrend. Nem volt ok-okozat. Csak idegen arcok, akik lassan már nem is voltak idegenek.

Így hát most sincs sor köztük. Megtörténtek. Ennek elégnek kell lennie.

Rei idővel megtanultatta velem a neveket. Addig kérdezte, addig ismételte, és annyira örült, hogy ezt csinálhatja, hogy végül rávett, hogy akarjam tudni. Én pedig egyszerű voltam és makacs: ha akartam, megtettem. Az ő neve ivódott belém a legmélyebben. Olyan mélyen, mint az élet ösztöne; olyan mélyen, hogy éjjel hallottam a fülemben, mint egy dalt, amit nem tudok kirázni a fejemből. Vidám volt, befejezetlen, szertelen.

A nőt Selnek nevezte. Néha Selithának. Kedves, lágy mégis szigorú név volt, ha mögé néztem. Egy anya neve. Vigyázó név volt, gyöngéd és mindig figyelő.

A férfi nevét nem szerettem. Azért illett rá valahol, de ettől még nem szerettem. Olyan összevissza volt, mint ő, mintha valaki kiöntötte volna a hangokat, mint egy tál borsót, és megpróbálta volna ugyan oda visszatenni őket, ahol eleinte voltak. Nem sikerülhetett. A neve Leanarn volt. Olyan kimondhatatlan, és olyan elérhetetlen, mint a viselője. Olyan szilárd, befejezett: egy gát az elején és a végén; köztem és közte. Ha mögé akartam nézni, ahogy Sel neve mögé is, csak árnyékokat láttam, és már nem tudtam megmondani, milyen érzések voltak eleinte. Kis, eldugott pillangók az ökölbe szorított kezében.

Nem tudom, hogy a név miatt láttam ezt, vagy a kapcsolatunkból éreztem a nevek tartalmát olyannak, amilyennek, de Rei szinte mindig mellettem volt, és mindig valami mást fedezhettem fel, ami jellemezte őt. Sel is odajött, ha tehette, és gondoskodott rólam, még akkor is tudtam, hogy vigyáz rám, ha aludtam. Talán épp azért tudtam aludni. A férfi, Leanarn, nem sűrűn jött a közelembe. Néha megállt az ajtóban, rám nézett hosszan, fürkészve, vagy szólt valakinek, aki nálam volt, de nem közelített. Sehogyan. Egyszer láttam, hogy szóra nyitotta a száját, aztán megrázta a fejét, és sóhajtott, végül csak elment. Ahogy megfordult, és elsietett, lemondó volt, a keze ernyedten lógott maga mellett, a szeme került engem.

Sokáig nincsenek emlékeim ezután a mindennapok homályán kívül.

Aztán, talán ez a legközelebbi, mert ez a legrégebbi, a legnehezebben visszahozható, Sel levágta a hajam. Nem volt benne semmi különleges, mégis, eléggé megmaradt bennem, hogy elmondhassam. Talán még az állati ösztön volt, ami a veszély gondolata miatt megjegyezte. Azaz, a veszély derengése miatt. Selitha egy ollót tartott a kezében, amikor jött, de nem tudtam akkor sem arra gondolni, hogy szándékkal ártana nekem. Ostobán hangzik, de azért kicsit féltem, hogy fájni fog, amit csinál.

Nem így lett. Nem fájt. Az viszont igen, mikor Leanarn bejött, odaadta egy ingét, és összepréselt szájjal kerülte a szemem. Csak a kezét nézte, és az én kezemet, és idegen volt, és mozdíthatatlan, és nem volt rés a falon közöttünk. Akartam tőle valamit. Azt akartam, hogy valaki értesse meg velem, mit gondol rólam. Azt, hogy miért nézett rám olyan lemondással, miért feszül meg, ha a közelembe kerül. Fájdalmat okozott, hogy úgy éreztem, fájdalmat okozok.

Sokáig az is nyomasztott, hogy nem bírok szólni hozzá. Jó út lehetett volna, hogy a szemébe nézek, de nem hagyta. És akkor hirtelen hiányozni kezdtek a szavak.

Akkor is így volt, amikor ez megváltozott. Egymás közt beszéltek róla, ami végül megváltoztatta a kapcsolatomat velük, és én kirekesztve éreztem magamat közülük. A felénél sikerült elcsípnem a szavakat vacsoránál (ostoba mód nem említettem, hogy velük vacsorázhattam, de nem tűnt fontosnak), és habár én nem emlékezhetnék rájuk - hiszen csak alaktalan hangok voltak még, borzasztó régről -, nem csak a saját emlékeim vannak itt.

- A nevünket megtanulta. - Vont vállat Rei, és a tincsei ugrottak egyet a mozdulatra. - Apáét nem túl jól. Szerinte apának kelekótya neve van.

- Gondolom, ezt nem ő mondta. - vetette közbe Leanarn kiismerhetetlen hangon.

- Nem. De látszik rajta.

Sel hümmögött, és ennek a hümmögésnek az idejére sem Rei, sem a férfi, sem én nem adtunk ki hangot. Talán megérezhettük a jelentőségét. Sel megismételte a hangot, majd felállt.

- Akkor meg akarom próbálni. - a tekintete a neve szigorúságával Leanarnra villant. - Igen, tudom, hogy sosem lesz teljesen ember. Igen, tudom, hogy aggályaid vannak. Igen, tudom, hogy nehéz lesz.

- Nem nehéz. Lehetetlen. - ezt természetesen a férfi mondta.

- Vagy te is tévedhetsz, vagy én már véghezvittem egyszer a lehetetlent.

- Hiábavalóan.

- Téged megtanítottalak az emberek nyelvére.

- De velem volt egy nyelv, amit közösen beszéltél. Vele mit kezdesz? Nem tud beszélni.

- Minden szó egy név. És neveket már ismer. Nem beszélni nem tud, csak nincsenek szavai, amiket mondhatna.