Flaie

Seed

Az emberek világa folyvást változik. Akkor is, ha én egy ablaktalan szobában ülök, akkor is, ha kint vagyok és cselekszem, akkor is, ha alszom. Nem lesz ugyan egyik pillanatról a másikra barátságos vagy átlátható, nem lesz sötét és elviselhetetlen, de emberek döntéseket hoznak, percek telnek el. Vannak megtett és meg nem tett cselekedetek, és ezeknek hatása lesz azokra, akik megcselekedték vagy elhagyták ezeket. Az emberek világát pedig az embereken kívül aligha formálhatja valami.

Azt mondják, nincsenek jó és rossz emberek. Én nem kérdőjelezem meg ezt, de az én életemben voltak, akik ártottak, voltak, akik segítettek és voltak, akik változtak és változtattak.

Akkor jutottam erre a gondolatra, amikor megjelent két férfi a szobában, akiknek az arcára túl jól emlékszem, de nem tudom leírni. A szőke és vörösbarna tincsek színét látom magam előtt, a fakóságukat az egyhangú, szinte szürke fényben, és emlékszem a szemükre a barnákra, két különbözőre, emlékszem az arcukra, egyikükén a mély barázdákra, a másik homlokráncolására és összeszaladó szemöldökére. De hiába használom a szavakat, nem adhatom át a vihart, amit keltenek.

Mert rossz dolgokat tettek, és rosszabbakat tettek volna, ha az emberek világa nem örökké változó.

A szavaim összefolynak, esetlenek, ismétlődnek és kavarognak, egyeseket elhagyok, holott kellenének, a feleslegeseket azonban bőven használom. Azért van, mert van, aminek nem akarok tűnni. Nem akarok keseregni, szenvedőnek tűnni, olyan sebeket emlegetni fel, amik már csak az elmémben léteznek.

Bárki olvassa ezeket a szavakat, már hallhatott azelőtt hasonlót. Sokszor történt ilyen, az én esetem nem volt különleges. Átvonszoltak egy másik helyiségbe, bútorozatlan volt. Kérdeztek, és ha nem voltak elégedettek a válasszal, akkor ütöttek. Én pedig nem tudtam jó választ adni jóformán egyszer sem. Tisztában voltam vele, mit akarnak hallani, de azzal is, hogy azt nem mondhatom ki. És nem is mondtam. Ostoba hősködés lenne letagadni, hogy többször is gondoltam rá. Ugyan azt a kérdést feltették egyszer, kétszer, tízszer, mintha csak ürügyet kerestek volna. Én pedig nem hallgattam végig minden alkalommal. Még végig sem mondták, az arcukba vágtam a nemet. És folytatták, én újfent nemet mondtam, de nem adták fel. Hagytak levegőhöz jutni időnként, nem akartak összetörni. Csakis odabent. Én pedig lassan megrepedtem.

Akkor kinyílt az ajtó, egészen idegen módon, kivágódott, de sosem látott hévvel, mintha aki kitárta, elveszíthetett volna valamit. A lány rontott be, aki korábban kifaggatott, a vérhajú, moszatzöld szemű. Nem figyelt rám túlzottan. A haragja a két férfira irányult.

Kiabált valamit, ami eleinte csak két-három olyan szóból állt, amit én még nem ismertem - nem véletlenül. Mára megtanultam káromkodni, ha akarok, de azt a trágárságot, ami ott elhangzott, lehetetlen megismételni vagy csak megközelíteni. Azután következett csak a mondandó.

- Takarodjatok a közeléből, ostobák! - üvöltötte. - Én az igazat akarom megtudni, elmondtam... ezerszer. Nem az kell, amit kicsikartok belőle, nem akarok bűnbakot. Bűnöst keresek. Van egy határ, onnantól elmondanak bármit. Átlépte ezt a határt? Halljam, mit vallott be?

Néma csend.

- Mit? - ismételte éles hangján.

- Nem. Semmit. - felelte a szőke férfi.

A lány arca nem változott. Kipirult a haragtól, ugyanakkor rideg volt, a pillantása állhatatlan, és nem enyhült.

- De megtehette volna. Minden tudást, amit eddig megszereztem, elveszíthettem volna. Menjetek a szemem elől.

- Nem vagy a...

- Az engem egy cseppet sem érdekel, mi nem vagyok. Az egyetlen személy vagyok, aki megítélheti Gestar Cyrel gyilkosát. Takarodjatok.

Bármit jelentettek is ezek a szavak a két férfinak, arcukon sötét, haragos kifejezéssel, fenyegetőbben, mint addig, kivonultak a helyiségből. Ketten voltunk. Nem szólt hozzám, csak nézett. Én sem mondtam semmit. Ült felettünk a csend.

- Nem fogok elnézést kérni. - mondta. - Én nem fogok azért, amit ők követtek el. Attól, hogy alantas emberekkel, ostobákkal és könyörtelenekkel szövetkezem, én magam nem válok olyanná. Nagyon remélem, hogy te is ezen az állásponton vagy.

Nem feleltem. Nem akartam megkérdezni az álláspont jelentését, tartottam a haragjától. Próbáltam a szemébe nézni, de nem ment sokáig. Kissé üres voltam, valószínűtlennek éreztem mindazt, ami velem történt. Támasztottam a falat, figyeltem a lányt, vártam, hogy tegyen valamit, mert én magam nem tudtam, mit cselekedhetnék. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy köztem és a fájdalom között állt, és én éppen ezért nem akartam, hogy elmenjen.

Eddig ő ellenségeskedett, ő kérdezett, de most már valami egészen más szerepet kapott az életemben. Védett, mert valami olyat adhattam, amit akart. Igazságot akart és én nem tudtam hazudni. Érdekről volt szó, de én valami egészen mást láttam mögötte. Ezidáig nem szeretett. Mindaz, ami történt nem áttörés volt, nem a pillanat, amely megváltoztatta az irántam érzett tartózkodó ellenszenvét, hanem egy mag, amely lehullott a földre, egy mag, ami elveszhetett és meghalhatott, de esélye volt egyszer kihajtani.

Most félretette önmagát, hogy egy röpke pillanatig én is hozzáférjek a lelkéhez. Változott és hagyott engem változtatni.