Flaie

No solace in your words

Valahogyan Leanarn beszéde után már nem volt kétségem afelől, hogy minden rendben lesz. Tulajdonképpen elengedtek. Nem fűztek hozzá semmit, csak intettek, hogy távozhatunk. Mi pedig megragadtuk az alkalmat.

Hazamentünk. Csak így.

Csak a ház előtt vettem észre, hogy mennyire másutt van. A szeme elrévedt, látszólag a vizet nézte, aminek partján az otthona állt, de valójában nem látta. Csendes volt, mint mindig, de most látszott, hogy szavak lappanganak benne, amelyeket ki akar mondani. Elmentünk az épület oldalához épített pad mellett, lábunk dobogott a mólóként épített fapadlón. Különben csak a vizet lehetett hallani.

Be akartam nyitni, amikor a keze az alkaromhoz ért, hogy megállítson. Megdermedtem, elengedtem a kilincset, otthagytam a bejáratot és visszanéztem rá.

Nem tudom megmagyarázni, mit láttam az arcán. Talán nem is láttam azt, ami felzaklatott. Lehet, hogy az embervér súgta nekem borzasztó régi korokból fennmaradt tudását: hogy most rajtam a sor. Mert engem akartak elítélni valamiért, amit nem tettem meg és ő segített. Leanarn emésztette magát valamiért, amit talán megtett. És ez a legkevésbé sem számított.

Csak vissza akartam adni, amit ő adott. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el ezt, de ő megtette helyettem az első lépést.

- Mondanom kell neked valamit... - a mondat vége a levegőben maradt, mintha folytatni akarná, de nem tette. Leült a móló szélére, lábát engedte a vízbe lógni. Olyan volt, mint akinek már nem számít a világ. Csak az, ami belül van.

Mellékuporodtam, hallgattam. Néha azzal tesszük a legtöbbet, ha hallgatunk. Hogy előcsaljuk a szavakat, amelyeket időbe telik megtalálni és megszólalásra bírni. Kissé hátrahőköltem, amikor meghallottam az első szavait. Nem volt bevezetés. Nem volt utalás. Semmi. Csak a hangok az igazság közepébe vágva.

- Hadvezér voltam. A háború idején. Te nem is tudhatod, mi volt akkor. Hogy mi kezdtük. Hogy miért kezdtük.

- De elmondhatod. - ennyit tudtam felelni, és nem is kellett több.

- Az emberek és a tündék... olyan, mintha mindig békében éltek volna. De ez máig nincs így. A kezdetektől marták egymást. A városaik elkülönültek. Nem tudtak együtt élni sem. Csak Evayanban. Mindkét népnek szent helye volt és megtűrték ott egymást, mert kellett. De újra és újra megpróbálta rátenni a kezét vagy az ember vagy a tünde. Mikor a város kormányzója meghalt, és újat választottak a helyébe, kiemelkedett két legesélyesebb vezető.
Egy ember... - sóhajtott, szorosan lehunyta a szemét egy pillanatra. - És egy tünde nő. Végül őt választották meg. Csodálatos diadalnak tűnt. - Keserű mosoly jelent meg az ajkának szegletében, miközben tekintetét a hullámok felé fordította. - Másnapra halott volt. Senki sem tagadta és nem is volt kérdés, hogy a vetélytársa ölte meg. Csak azért, mert nem bírta, hogy tünde legyen az ura. Végzett egy nővel, hogy az emberek hatalmát kényszerítse Evayanra. Hiábavalóan. Az asszony fivére átvette a helyét a város élén.
De ez nekünk nem volt elég.
Hadba hívtak minden harcképes férfit. Nők indultak csatába önszántukból. Fiatalok csaptak fel tábori orvosnak. Minden felbolydult. Hirtelen mindenkinek volt sérelme. Mindenkit ócsároltak, a gyermekeiket nem tanították emberek és a feleségeiket olyan szavakkal és tettekkel illették, aminek az emléke elég volt lángra lobbantani a szíveket. És az emberek otthonait.

Leanarn megállt egy rövid időre. Haját hátratűrte, a füle mögé, választ adva kimondatlan kérdésemre.

- Azért kezdtünk háborút ellenük, mert voltak, akik bántottak bennünket. Csak rájuk emlékeztünk. Azokra nem, akik a mieink mellett álltak az evayani választásokkor, azokra nem, akik segítettek megépíteni az oltárainkat vagy hazakísérték az eltévedt gyerekeinket.
Még az emberek éveivel is fiatal voltam, de a mieinkkel szemtelenség lett volna férfinak neveznem magam. Még nem köteleztek harcra, mégis mentem. Pedig nem volt miért. Győzelmeket arattam, hőstetteknek vélt cselekedeteket vittem véghez, kitüntettek, megbecsültek, követtek. Akkor csak erre tudtam gondolni, arra nem, mi lesz minden után. Seregeket vezettem dombokon, mocsarakon, vörös folyókon át, megadásra kényszerítettem a haderőt, amibe az ellenfél minden reményét vetette, és nem vettem észre, hogy nem csak a múltamat, de a jövőmet is vérrel szennyezem.

- Ez mit jelent? - kérdeztem.

- Azt, hogy ostoba voltam. Mikor a háború véget ért a béke ígéretével, nem élhettem úgy, ahogyan képzeltem. Letelepedtem köztük, ahogyan mindenki tette. Mutatni akartuk, hogy nem félünk és ők is így tettek. Mutatni akartuk, hogy képesek vagyunk az egységre. Feleségem lett és gyermekem.

- Selitha és Rei? - elmosolyodtam, biztos voltam az igenben és fel akartam deríteni.

Az arca egy pillanatig rezzenéstelen volt, azután költözött csak a vonásai mögé a szomorú emlékezés. - Nem.

Megrezzentem belül a gondolattól.

- Ők azután jöttek.
Egy hadvezér mindig a rossz forrása. Mindig a vezető. A gonosz magja. Megmarad a neve a legyőzöttek emlékezetében. Az én kis hőstetteimet sem felejtették el, ahogy én sem az ő győzelmüket.
Egyszer arra tértem haza, hogy az otthonom lángokban áll. Nem búcsúzhattam el a feleségemtől. De a fiamtól igen. - Ajkai már csak formálták a szavakat, de a jelentésük nem érződött a hangján és nem látszott a vonásain. Az üresség tette teljessé a bánatát. - Őt a szemem láttára ölték meg.

Hosszas csend után szólalt meg újra. - Aztán sokáig gyűlöltem őket és sokáig csak halált láttam, ha rájuk néztem. Idővel aztán minden csendesült bennem és bennük. Azt hittem, már nem lesz életem, faluról falura költöztem, hogy ne érezzem, hogy egyedül vagyok. Maradni nem tudtam. Akkor találtam rá Selre. Rei még öntudatlan kisbaba volt akkor, és valahogyan... beléjük szerettem. Annyira mások voltak, mint az előző családom. Sokkal könnyebbé tette, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy elveszítem őket. Nem kavartak fel annyi emléket. És kellett nekik valaki.
Több, mint hét éve van családom itt. Úgy éreztem, végre minden rendben van. Minden jobb volt, mint amit érdemlek.
Aztán jöttél te. Te, aki olyan vagy, mint az a fiú, aki előttem halt meg, aki a véremből való volt, akit minden erőmmel próbáltam elfeledni. Úgy festesz, mint ő. A veszteséget juttatod eszembe és a halált. Selnek olyan, mintha a fia volnál és úgy kellene legyen, hogy én is így nézzek rád, de ugyanakkor nem akarok. Nem akarom, hogy egy kicsit is szeresselek, hogy ne kelljen újra elveszítenem a fiamat. Mert... akkor téged és őt is megint... - a hangja meggyengült.

- Pedig én szeretném.

Rám nézett, a szemembe, most először.

Ha úgy döntesz, nem szeretsz, azonnal elveszítettél, gondoltam és azon kaptam magam, hogy hangosan is kimondom.