Flaie

Tanító

Sok mindent kiragadhatnék az elkövetkező napokból. Képeket, hangokat és érzéseket, az emlékeimnek egy olyan különös elegyét, amelyet már senki nem volna képes kihámozni. Nagyon vallana rám, ha így tennék. De a legélesebb mozzanat mégis Rei volt.

Előző este kerítettek nekem egy szobát és takarókat, hogy ágy híján a földön aludhassak. A vérem érzések és képek tömegét mutatta nekem: fészket, otthont, meleget, álmot, ébredést, csendet, a beszűrődő nap simogatását. Egyik sem esett még meg velem igazából, de mindegyik nagyon az enyém volt. Ezért nem féltem elaludni úgy, hogy még nem felejtettem el a férfi ökölbe szorított kezét, a védelmező gátat, amit jelentett, és a bizalmatlan tartózkodást, ami belengte a házat.

Reggel csak feküdtem egy vastag pokrócon, és nem akartam megmozdulni. Csak el akartam tenni azt az érzést, amely akkor bennem lüktetett, hogy később elővehessem, mint egy mélyre elrejtett kincset. A tagjaim lazák voltak, a nyugalom hihetetlen érzése mozdulatlanságba kényszerített, és megtapasztaltam azt a kedves magányt, amelyben még sosem volt részem. Meleg színek voltak körülöttem a takarók és a padló fája, az ablakon túl a hajnali fény. A szívdobogásom lassú volt, a légzésem finom és természetes, nem olyan, mint az eleinte tapasztalt fuldokló erőlködés.

Valami különös virág bontogatta a szirmát bennem azok iránt, akik körülöttem vannak. Zajos, összekovácsolódott, kívülről szemlélt kis közösségük elbűvölt. Egy idegen világ voltak, három teljesen különböző, érthetetlen alak a valóság szépségével.

Magamra néztem a gondolataim reggeli boldog, bágyadt összevisszaságán keresztül. Nagyon új volt még az emberi testem, és kellett, hogy tudatosítsam magamban a létét. Ahogy tekintetem végigfutott a takarók alól kivillanó karomon, láttam, hogy teljesen nem kellett lemondanom a múltról. Elszórtan ült néhány pikkely a bőrömön, hogy ne feledhessem el: nem vagyok állat, és nem vagyok ember sem.

Csatt.

Háttal voltam az ajtónak, de még nem tudtam megfordulni, csak összerezzenni. Később, lépésenként építettem fel a mozdulatot, hogy a hang irányába kerüljek, így szembe a belopódzó kislánnyal. Most csendesebbek voltak a léptei, de az én hallásomnak még mindig érezhetőek.

Rám szegezte a tekintetét. Kék kis csillagok voltak számomra. Közelebb lépdelt, leült elém, lábait keresztbe fonva, eligazítva szoknyájának szegélyét.

- Anya szerint nincsen neved. - mondta. Bántott, hogy hozzám szól, de én nem tudom a jelentését. Megint csak ráztam a fejemet.

- Én Rei vagyok. - tükröződhetett a szememben a szomorú értetlenség, mert folytatta, ezúttal másképp. Nem zavarta, hogy nem beszéltem a nyelvét. Az ő sellője voltam, és megtalálta a módját, hogy megértesse magát velem. Hálás voltam, amiért megtette az első lépést. Valami könnyebb lett vele.

- Rei. - ismételte kedvesen, és magára mutatott. Valami tisztult bennem, mintha vihar után oszlanának a felhők, és máris a látványával kecsegtetne a napsugár. Megismételte még egyszer és még egyszer, amíg nem látta rajtam a felismerést.

Akkor szélesen elmosolyodott.

- Te pedig Flaie vagy.

Az ujja a mellkasomnak szegeződött, és ő megismételte. - Flaie.