Flaie

Figyelj rám, vadvérű

Idegen szobában ültem, amelynek nem volt ablaka. Mégsem ez okozta a feszengésemet, hanem a rend. Párhuzamos, szigorú élek, vakítóan elkülönülő sötét és világos színek, annyira más, mint az előző világom, semmi nincs benne a fényes kavalkádból, közeli rendetlen otthonosságból. Mintha mindenhez bűn volna hozzáérni, mindent ember teremtett a maga otromba szabályosságával, semmi nem volt már benne a tenger gyönyörű szertelenségéből. Sel és Leanarn házában vízillat volt, és a fekhelyem rendetlen, meleg puhasága is hasonlított a másik testem életére, de itt bezárva éreztem magam. Emberként gondolkodva tudtam, hogy ez így is van, de nem zavart annyira, mint hogy az állat-én gondolta ugyanezt.

Nem tudtam aludni. Elvesztettem az időérzékem, amiért nem láttam a napot. Forgolódtam, minden zajra megrezzentem, aztán csak feküdtem, a fáradtságtól megbénult gondolatok botladoztak bennem. Árnyékok a habok között, kivehetetlenek. Feldühített a saját tehetetlenségem. Ordítani akartam. Tajtékzani. Megmutatni, hogy itt vagyok. De bárki is volt odakint, nem érdekelte volna, csak egy fenevad lettem volna a rács túloldalán, ami nem tud ártani.

Így hát nem őrjöngtem és nem üvöltöttem, mégis, egészen rövid idő telt el, amíg nyílt az ajtó. A belépő meglepett. Zord, robusztus férfit képzeltem, aki hatalmas hullámtörőként magasodik majd elém, de jóval alacsonyabb és kevésbé sziklaszerű szerzet érkezett. Lenyomta a kilincset, hogy visszazárja az ajtót, elfordította a kulcsot, közben már pördült a saját tengelye körül, vérhaja lebbent körülötte, szerteröppentek a tincsei, egyedül a homlokán futó fonat volt szilárd, mint egy korall a hullámok közt. Világos volt a bőre, sima, arca ovális, kezében játszadozott a kulccsal, végigsimítva, ujjai közé rejtve, másik kezébe engedve hullani, körözve rajta a körmével. A ruhája bőrből lehetett, nadrágot viselt, holott lánynak látszott. Mégis a leginkább a felkarjára kötött madzag kapta el a pillantásomat. Barna spárgán kicsi vörös és zöld gyöngyök és fogak: állatok hosszú, tiszta, fehérré mosott fogai. Arra gondoltam, hogyan szerezhette őket, milyen könyörtelenség, halál árán, de a tudatomba betört a szavaival, nem hagyva tovább tűnődni.

- Te vagy a vadvérű, igaz? - kérdezte, és én már majdnem feleltem neki, amikor egyszerűen odalépett mellém, felemelte a jobb karom, feltűrte az ingem ujját, hogy megnézze a pikkelyeket, amikről pontosan tudta, hol látszanak, tehát pontosan tudta, hogy vannak.

- Selitha és Leanarn a szüleid? - folytatta. Megállt előttem, én ültem az ágy szélén, fölém tornyosult. Sosem hittem volna fenyegetőnek, ha nem látom a felkarján viselt ékét a fogakkal, az volt az egyetlen bizonyítéka, hogy árthat. Nem feleltem.

- Selitha az anyád és az apád Leanarn? Rei a húgod? - próbálkozott újra, a hangja sima volt, éppen olyan sima, mint egy kard pengéje lett volna, amely keresztüldöfi a mellkasomat. Ismét válasz nélkül hagytam. A feszültség úgy nehezedett rám, mint a víz, ha túl mélyre úsztam.

- Értesz engem? - kérdezte, a haját ingerülten, türelmetlenül vetette hátra, talán az zavarta, talán én. Bólintottam, a lány pedig azonnal felemelte a hangját. - Akkor miért nem felelsz?

- Nem. - formáltam a szót ügyetlenebbül, mint otthon szoktam.

Bólintott, hogy érti. - Akkor kik a szüleid?

- Senki.

- Olyan nincs. - szeme kissé összeszűkült, így többet takart a szemhéja a moszatszín üveggolyókból. Én megráztam a fejem, olyasmit felelhettem, hogy nem tudom, mire a lány feladta.

- Mi a neved, vadvérű?

- Flaie.

Felnevetett. Nem csilingelő volt, inkább cikázó, mint egy villám az éjszakában, vad, vidám összevisszaság. Egy kicsit emlékeztetett a világomra. - Halacska? - szegte nekem csillogó, kitáguló szemmel, aztán vállat vont. - Habár az is vagy...

Lassan tűnt el a mosoly az arcáról, mégis zavart. Látszott, ahogy megmakacsolja magát, hogy a tárgyra térjen, arra, amit valóban mondani akar, amiért idejött. - Ismerted Gestar Cyrelt? A férfit, akit...

- Nem. - vágtam közbe, hogy ne kelljen hallanom. Vártam egy pillanatot, amíg eszembe jutott, mikor hallottam ezt a nevet. - De miatta vagyok itt.

- Figyelj rám, vadvérű.

- Flaie.

- Figyelj, én azért vagyok itt, hogy rájöjjek, ki fojtotta vízbe azt a férfit. Az igazat keresem, és nem akarok semmi valótlant hallani. Ugyancsak nem akarok barátkozni. Ha nem te vagy a gyilkos, tisztázni foglak, de amíg szemernyi kétség van bennem afelől, hogy nem ártottál, ne számíts a pártfogásomra.

A szavai túl gyorsan peregtek nekem, túl árnyaltak voltak, és én nem értettem őket. Ahogyan ezt mondta, egyetlen dolgot tudtam rá felelni. - Mit jelent az, hogy párfogás?

Az arca különös, értetlen kifejezést öltött, szája sarka megrándult, mintha ellenségeskedés lett volna benne, aztán a tenyerébe hajtotta a fejét, hosszan csak eltakart arccal állt előttem, nem tudtam, mit érezhet, idegen volt számomra az emberi arc még. Úgy sejtettem, sír. Mondani akartam valamit, de amíg én kerestem a szavakat, ő megtalálta őket, felemelte a fejét, rám nézett, barnászöld szemei mögött kavarogni látszottak az érzelmek kis lidércei.

- Úgy teszek most, mintha azt hinném, komolyan kérded. Pártfogás. És segítséget jelent.  Nagyjából. - Szünetet tartott, mielőtt újra felvette előző beszéde fonalát. - Most nagyon úgy tűnik, hogy közöd van a dologhoz. A vízbefúlás és egy vadvérű, egy hal. Te, tudod. Gestar Cyrel vadász volt. Állatokat ölt meg, hogy a falunak legyen mit enni. Te félig állat vagy, sokan már azt mondogatják, te tetted. De ők nem jöhetnek be ide és nem kérdezhetnek tőled, csak én. A sorsod nagyban múlik rajtam. Értetted, amit mondtam?

- Azt hiszem.

- Figyelj rám. Megkérdezem újra, ha esetleg meggondoltad volna magad: ismerted Gestar Cyrelt?

- Nem. - ismételtem.

Sokáig kérdezgetett még, olyan sokáig, hogy szinte hiányzott, amikor elment. Sok különböző kérdés, sok csapda, amiknek csak egy részét vettem észre, de szerencsére annyira nem voltam esztelen, hogy ne jöjjek rá: látja, ha hazudok. Így hát végig az igazat mondtam. Nem. Otthon. Ott volt Rei. Nem. Nem tudom. Néhány napja. Igen, hallottam. Cas. Igen, beszéltek róla. Sel és Rei. Zöldséget szeleteltem. Igen, zöldséget. Karalábét.