Flaie

Otromba figyelmeztetés

Annak ellenére, hogy nem érthettem a szavakat, éreztem a szobán és a házon átsöprő feszültséget, amelyet hoztak. Mint a vihar szele a tengeren.

Aztán egy férfi szavai zendültek parancsolón, mélyen, fájóan hangosan kiélesedett hallásomnak. - Várj meg ott, ahol vagy, Rei. Ne menj oda.

Sietős léptek, dühösen és zaklatottan közeledve, majd a hang tulajdonosa is belépett. Magas, büszke termetű, de szétesett szerzet volt, szőke haja csak szerencsétlenkedett az arca mellett. A szeme azonnal a kislányra, majd rám siklott, és hosszú léptekkel, észrevehetően kettőnk közé állt.

Nyomorultul éreztem magam előtte. Csak éreztem, hogy védeni akarja tőlem a gyerekét: minden emberben és minden állatban csörgedezett ez, a vér természetadta, érthetetlen és érteni nem akart köteléke.

A gyermek felnézett rá, és a szemében megvillant valami. Követtem a tekintetét a férfi ökölbe szorított kezéig. Az elmém tiltakozott, félt és béna volt, én pedig próbáltam ellentartani. Kiszolgáltatott voltam, erőtlenül, sebzetten, a háló fogságában. Csak feküdtem, és néztem őket, próbáltam az ő neszezéseikre figyelni a saját félreverő-harang-szívem helyett.

Meg kellett volna győznöm arról, hogy nem jelentek veszélyt, de erre nem voltak tettek és főként nem voltak szavak. Meg fogsz ölni? - ezt akartam kérdezni tőle, de minden, amit tehettem, az volt, hogy a tekintetemmel megkerestem az övét, és nekifeszültem a pillantása tisztaságának az enyémmel.

- Mi a neved? - szegte nekem. Alaktalan hangok voltak számomra, és egy ember-ösztöntől vezérelve csak megráztam a fejemet. Nem értem. Nem tudom. Engedj el. Csak haza akarok menni. Most már tudom, hogy ez neki sem egyszerűen nemet jelentett. Értette, amit értenie kellett.

- Sel, ezt neked is látnod kéne. - szólt ki az ajtón megenyhülve, de még mindig nem tévesztve engem szem elől. Sokadszorra is keresztülmentem a hangok forgatagán, amíg a nő ideért. Ő volt az első, akit végignéztem. Érthetetlen módon, de kedves alakja volt és sok jelentése.

Magas, teltkarcsú asszony, édes egyszerűség az öltözködésében és viselkedésében. Hosszú, dísztelen, bő ruha hatalmas zsebekkel, a vállára ékeskedés nélkül, célzattal vetett kendő, oldalra font haj, szeplős arc, kissé pisze orr, nagy szemek. A keze maga előtt összefonva, tördelve, ahogy lenézett rám sötét szemeivel. Aztán közelebb jött, egy ilyen jókora zsebből elővett egy kést, és letérdelt mellém.

Nem tudtam félni tőle. Biztos voltam, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetne az életemnek, de abban is, hogy nem fogja megtenni. És a bizalmam nem volt alaptalan. Szó nélkül belevágott a hálóba, majd lassú gyöngédséggel, mintegy figyelmeztetve a jó szándékra, megfogta a karomat, hogy segítsen felállni. Közben megnyugtató ügyetlenséggel rám terítette hatalmas, színes kendőjét.

Ahogy előtte álltam, láttam, hogy milyen alacsony vagyok hozzá mérten: a fejem búbja az álláig érhetett. Komoly és határozott, de szerető mozdulattal megigazította a kendőt, hogy a kislánya ne lásson semmi olyat, amit nem illik az ő korában, és a férfihez szólva - láttam a tekintetéből - kivezetett a szobából. Az ajtóban óvatosan megérintett egy horzsolást a vállamon, amelyről út közben lecsúszott a szövet.

- Tudom, hogy enni kell. De otromba figyelmeztetés ez az ember kegyetlenségére.