Flaie

Másmilyenek

Én azt gondoltam, elveszett vagyok, amikor már egy órája ott voltam. Megint csak felelgettem, nem értettem semmit abból, amit akartak, nem értettem a csapdákat, amelyekbe beleestem, nem értettem, mitől jó nekik az, ha folytatják. Vadidegenek között voltam, akik néztek engem, és azt hitték, hogy látnak, kérdeztek engem, és azt hitték, ismernek. Körülöttem ültek, én álltam a körükben, és éreztem, hogy ezt a harcot ők akármeddig tudnák folytatni. De én nem.

A vérhajú lány tőlem balra ült, és nem láttam, hogy mellettem lenne. Nem láttam semmit a magból, amiről azt gondoltam, elejtettem. A szám száraz volt, ahogyan a torkom is. Tudtam, hogy mi lesz, ha nem győzöm meg őket. Tudtam, hogy bántani fognak.

Azt gondoltam, csodára van szükségem. Szerencsére. Jó érvekre. Erőre, hogy felvegyem a harcot. Buta voltam és nem láttam tovább a saját tetteimnél és lehetőségeimnél.

- Soha, senkit nem lennék képes. - bizonygattam. A hangom egészen kicsikét reszketett. Éreztem, hogy hiába mondom. Éreztem, hogy nem hisznek nekem, már megvan a döntésük, csak én nem hallottam még kimondva. A vérhajú lány összenézett a mellette ülő férfival. A tekintete kérdő volt. A férfi bólintott. Nem hallottam újabb kérdést.

- Cas Cyrel a családom barátja. Nem lett volna okom bántani az apját. Ő is tudja. Cas... - éreztem, mennyire ködös és gyönge a tiltakozásom, éreztem, hogy nem tudom, kitől várjam a támogatást, nem tudtam, hogy néz ki a fiú, hogy akar-e igazat adni nekem, hogy itt van-e egyáltalán. A szemébe akartam nézni, mikor ezt mondom, de nem tudtam. A pillantásom keresett valakit, szánkázott a néhány idegen arc között, amíg egy hang meg nem törte a végtelennek tetsző, irtózatos csendet.

- Cas Cyrel én vagyok. - állt fel a vérhajú lány lassan.

A meglepettség nem engedett szóhoz jutni. Csak álltam, megmerevedtem, a pillantásomat rászegeztem, de nem bírtam a szemébe nézni.

- Casira. - folytatta. Közelebb lépett. Nem volt bensőségesség a mozdulatában. Féltem. A szívem a torkomban dobogott, a közelsége feszélyezett. Nem hallottam meg, hogy nyílik az ajtó.

- Az egyikőtöknek sem jutott eszébe - kezdte egy ismerős, ugyanakkor alig hallott hang. -, hogy engem megkérdezzetek erről? Befogadtam ezt a fiút a házamba.

Felkaptam a fejem, ahogyan megismertem a hangját.

Már nem tűnt szétesettnek. Olyan szilárd volt, mintha évszázados erők formálták volna ilyenre. Mint a hegyek oldalai. Mint a gyöngy. A szeme pedig olyan színű volt, mint a jég, de olyan haragos, mint a tűz. Leanarn.

- Engedtem, hogy segítsen a feleségemnek. Engedtem, hogy játsszon a lányommal, hogy a ruháimat hordja, hogy mellettünk legyen, ha akar. És akart. Azt gondoljátok, hogy ti ismeritek ezt a fiút? Azt gondoljátok, hogy én hagytam volna, hogy a családomnak a közelébe menjen, ha nem bízom meg benne?

- Ha azt gondolod, hogy ismered, talán neked is mérlegelned kellene. Mióta van veletek, egy hete? Egy hét elég neked, hogy megismerj egy embert, Leanarn? - szegte neki a lány.

- Aligha. - mondta a férfi, és én úgy éreztem, veszítettem. - De mint arra ti már rendkívüli gonddal rámutattatok, ő nem ember. Nem hívjátok a nevén, igazam van? Azt mondjátok neki, vadvérű. - Néma bólintás. Nem mertek neki nem felelni. - Azt kérdezitek, honnan tudom? Onnan, hogy kétszáz éven keresztül hallgattam ezt. Hogy nem nevezitek a nevükön azokat, akik nem közétek valók.

Casira szóra nyitotta a száját.

- Hallgass. - Leanarn folytatta. Olyan volt, mint a megáradt folyó, megállíthatatlan és kész elemészteni azt, aki útjába áll. - Flaie nem ember. És éppen ezért nem képes arra a tartós, gyilkos, megmásíthatatlan gyűlöletre, amire ti.

Én azt hittem, csodára van szükségem. Szerencsére. Jó érvekre. Erőre, hogy felvegyem a harcot. Eszembe sem jutott, hogy valakire van szükségem, aki nem hisz a csodában, aki bebizonyítja, hogy nem létezik szerencse, akinek nincsenek érvei, csak olyan szavai, amelyek csatákat nyernek. És aki kész helyettem harcolni.