Flaie

El

Egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki van nálunk, akit addig nem ismertem.

Harsány, erős hangú lány. Hallgattam őt, ahogyan köszön Selnek, Reinek. És hallgattam azt is, hogy Leanarn kilép hozzájuk, és üdvözli őt, a hangjában olyan örömmel, amelyet még sosem tapasztaltam. És látni akartam azt a lányt. Tudni, mivel nyerte el a szeretetét. Megálltam az ajtóban, hogy kiforduljak a folyosóra, és néhány lépés után ott legyek velük.

Megálltam, és ott maradtam. Nem mertem odamenni. Nem ismertem. Nem volt indokom, és nem akartam elrontani a pillanatukat. Leanarn gyűlölte, ha mellette voltam, és megfeszült, nem tudott úgy viselkedni, ahogyan most tette. Csak álltam, hallgattam, és amikor elbúcsúzott, úgy éreztem, lekéstem egy esélyt. Azt még nem értettem, miről beszélnek: túl gyorsak voltak, tele idegen szavakkal, és a fal tompította a hangjukat.

Akkor sem tehettem volna semmit, ha értem, és ők nem voltak hibásak, amiért beszéltek egymás között. Semmi olyat nem mondtak, amivel nem kellett volna kitüntetniük egymást, és mégis akkor nyomtak bélyeget a jövőm egy szegletére.

Selnek segítettem a konyhában, amikor eljöttek értem.

Hárman érkeztek, egyikük páncélban, fényes jelvénnyel a köpenye csatján, és kérdés nélkül nyitottak be a házba. Összerezzentem az idegenek látványára, attól az éles, fájó, ősi emléktől, amit az oldalukra kötött kard keltett bennem. A húsba maró fájdalom magyarázhatatlan gondolatára kiesett a kezemből a kés, és nem tudtam felvenni még egy hosszú, rettegő pillanatig. Sel finom természetességgel közénk helyezkedett, és az ottléte megnyugtatott annyira, hogy felvegyem a leejtett tárgyat, és lecsillapodjon a mellkasomat belülről ostromló szívem is.

- A vadvérű miatt jöttünk. - irtózatos volt, hogy ezt értettem. Sosem kellett volna megkérdeznem a szót, és könnyebb lett volna az az ólomsúlyú pillanat.

- Szükségtelen. - Sel rázta a fejét, és megfogta a karom, maga mellé húzott. - Flaie itt él velünk már hetek óta. Nem ment ki a házból. Ártalmatlan.

- Valaki vízbe fojtotta Gestar Cyrelt. - A köpenyes férfi közelebb lépett.

- Akkor hagyja a gyereket, és keresse meg, aki ezt tette. - Selitha hangja már nem volt kedélyes, mint máskor. Még mindig ugyan olyan csendesen beszélt, de most először volt ellenséges, és már nem bujkált a mosolynak árnyéka sem a szája sarkában. Rettegve és esdekelve néztem őt.

- Lépjen hátra.

- Érje el, hogy így tegyek.

A férfi intett a mögötte állóknak. - Fogják le.

Leanarn hangja ordítva metszett a pillanatnyi csöndbe, amíg a két idegen közelebb lépett. - Ne érjen a feleségemhez! - Nem csak komoly volt, mint mindig, de a parázs-szavak még sosem izzottak ilyen emésztő hévvel. Sosem viselkedett velem olyan éles, nyílt gyűlölettel, mint most, ezekkel az ismeretlen emberekkel. Akkor először éreztem, hogy ő és Sel egymáshoz tartoznak.

- Vagy most adják át a vadvérűt, vagy holnap idejövök a városőrséggel. - csattant fel a páncélos férfi. Sel tanácstalanul felnézett a férjére, közben szinte fájóan szorítva a kezemet.

- Sajnálom, Sel. - mondta Leanarn, és a nő ujjai lassan, elveszetten eleresztették a karomat. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy védtelen vagyok, tehetetlen, meztelen. A lábaim erőtlenek voltak, nem tudtam volna mozdulni, ha az elmém engedi, akkor sem. Tiltakozhattam volna, de még nem értettem szinte semmit a beszédükből, és biztos voltam benne, hogy amit Sel tesz, arra nincs más megoldás. Bíztam benne még mindig. Az első perctől rá voltam utalva, és ha bármelyikük ártani akart volna nekem, már az első napon megölnek. De nem tették. Otthont adtak és vigyáztak rám. Nem kételkedtem bennük egy pillanatra sem.

Azt nem hittem, hogy minden rendben lesz, de tudtam, hogy ez ellen ők sem tehetnek semmit. És abban a borzasztó pillanatban, amikor az idegen emberek megragadták a felkarom, és kifelé indultak, csak arra akartam gondolni, milyen szerencse is az, hogy Rei ezt nem látja.

Hátranéztem a vállam fölött, és nem láttam mást az egész szobából, csak azt, ahogy a síró Sel Leanarn vállába fúrja az arcát, és a férfi ujjai tétován a hajába szántanak, ahogy a szél alkotja a barázdáit a tengeren.

Én nem könnyeztem.