Flaie

A puszta lelke

Könnyű dolgom volt a nevekkel, amiket ők szavaknak neveztek. Közel sem mondhattam magam jóeszűnek, de belém ivódtak, akár az állati és emberi ösztönök. Nagyon sokáig, közel két évtizedig bujkált bennem a tudás, és én még csak nem is hittem, hogy létezik. De amikor Sel tanítani kezdett, én ismerős barátokként üdvözölhettem az emberi beszéd kis szilánkjait. Szerettem, ahogy az ajkam a lehelet gyöngédségével formálja a szavakat, esetlenül megnyomva egy-egy hangot, és valaki bennem nevetett az ügyetlenségemen: az ember-én már régen tudta.

Rei repesett az örömtől, ha hallhatott. Leanarn nem akarta elhinni, hogy beszélek, és ha valaki felajánlotta neki, hogy bizonyosságot szerezzen efelől, elillant. Mint egy rettegő, pici hal, szó nélkül. A színes folt, amely az egyik pillanatban még látszott a sötét vízben, a következőben pedig már sehol sem volt. Úgy tűnt, fél. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen: ő megingathatatlan; az a fal, amelyet maga köré épített tökéletes, áttörhetetlen, és nem készülhetett alkalmatlan, silány kövekből.

Ő elérhetetlen maradt, de az én életem összeszövődött Selitháéval. Büszke volt. Éreztem benne valamiféle ragaszkodást, olyasfélét, mint ahogy a saját jellemükbe kapaszkodnak az emberek, abba a kicsi, tünékeny cseppbe a tengerből, ami a lényüket adja. Mintha egy darabot képviseltem volna belőle. Csak, amióta okítani kezdett. Azóta hívott a néven, amit Reitől kaptam, azóta karolta át a vállam, azóta nevetett velem, és azóta nem tévesztett szem elől.

Nem tudtam, miért van ez így. Azt gondoltam, azért, mert ahogy egyre közelebb kerülök az emberhez, egyre inkább ért engem, egyre kevésbé érzi rajtam az ismeretlenség fenyegetését. Mert kezdi elfelejteni, hogy én nem egyszerűen olyan vagyok, mint ő. Mert valami másnak lát, mint ami vagyok; valaminek, ami számomra idegen és félelmetes. De még miután akaratlanul emlékeztettem erre, akkor is változatlanul viselkedett velem.

Azt kérdeztem: - Hogy hívjátok azt, ... ami én vagyok? - A karomra mutattam, ahol a pikkelyek az emberi bőrömön ültek, furcsa találkozásaként a két világnak, az állat és ember- énnek.

Sel a ruhájába törölte a kezét, és rám nézett. A szeme nem változott semmit, mikor azt mondta: - Vadvérű.

Egy perc szünet után odahívott, és megkért. - Flaie. Vágd fel nekem ezeket, légy szíves.

Ostobán nézhettem rá, és őszintén szólva, volt is alapja. - Gyere. - Magához intett. Megmutatta, hogyan szeleteli fel a zöldséget, gyors volt, gyakorlott, én pedig kissé féltem, hogy tudom-e majd teljesíteni a feladatot. Már tudatában voltam a testemnek, de sosem csináltam olyat azelőtt, és habár később kiderült, hogy hiábavalóan aggódtam, akkor még ez nem bátorított. Közben éreztem, hogy a karalábé és répa illata körüllengi a kezem, és mint egy gyerek, nem is bírtam munkának felfogni, amit csinálok. Annyira új volt még, és annyira követelte a figyelmemet, hogy nem éreztem kellemetlennek. Hasznosnak tudhattam magamat, nem csak Sel, hanem mindhármunk számára.

Selitha mellettem hámozta a hagymát, és együtt sírtunk. Nem tudtam, mi bajunk van, de ő nem aggódott, hát én sem. Nem hiszem, hogy bármivel gyorsabbak lettünk volna így, még hátráltattam is egy kissé. De ragaszkodott hozzá, hogy én csináljam. Ilyen apró dolgokból tevődtek össze azok a pillanataink, amelyek formáltak bennünket. Először csak az ő közelségük alakított engem, aztán egyszer én is kezdtem hatni rájuk. Nem aznap. Idő kellett, de az életünk olyan közel került, hogy csiszolta egymásét, és megélezett bennünket a harcainkhoz.

- Ne mondd apádnak, amit hallottál. - szólalt meg Sel, és azonnal tudtam, hogy nem hozzám beszél. Az apa szót már biztosan tudtam, ahogy azt is, hogy nekem nincs apám, akiről beszélni lehetne. Az ajtó felé fordultam, ahol Rei állt.

- De ő is ismerte Cas't. És Cas apukája... - Nem fejezte be a mondatot. Nagyon okos kislány volt, jól tudta, hogy nem kell szétkürtölnie a súlyos szavakat.

- Édesem, jobb, ha apád később tudja meg. Most még nehéz neki. Érted, ugye?

- Ühüm. - Rei csak ennyit felelt, lezártnak tekintette a beszélgetést. Én tovább rágtam. A befejezetlen mondat elmúlást sugallt. Egy fiú apja meghalt. Nem tudtam elképzelni, mit érez. Bennem csak üresség és köd volt,  ha a szüleimre gondoltam. Nem ismertem őket. Nem kötődtem hozzájuk, csak amennyire egy árnyék ahhoz, akinek a képe; hozzá tartozik, de nem ismerheti, nem szeretheti és nem féltheti. Milyen lehetett annak, aki ismerte őket? Szerette. Egy embernek egyszerűen szeretnie kell a szüleit. Tudtam, hogy nincs értelme ezen gondolkodni. Érezhetek valamit, de az sosem lesz ugyan az, amit az a fiú érez. Így csak játszom.

Azután sok szó esett kettejük között az eleinte ismeretlen, sosem látott Cas'-ról. Legtöbbször csak róla, nem az apjáról, de akkor is ott lengett a tudat a levegőben körülöttük. Csak meséltek róla, ahogyan viselkedett, ahogyan beszélt, ahogy nevetett, sírt, dühöngött, örült, élt.Úgy kedveltem meg a fiút, ahogyan minden embernek kellene: nem befolyásolt a külseje, nem voltak előítéleteim, csak a puszta lelke állt előttem tisztán, élesen, részletesen megrajzolt képként.

A kilétét illetően egy dologban

tévedtem.